01. Búcsú Azkabantól

01.  Búcsú Azkabantól

Az idő borús volt, míg a vonaton ültem, s olyan is maradt, mikorra megérkeztem. Megszoktam ezt a fajta időjárást, mi több, mást nem is ismertem. Szerettem, sőt, szeretem most is. Nem lesz ennél kellemesebb dolog soha számomra.

Egyedül ültem a kupéban, bár az iskolában majd talárt kell viselni, most még, utoljára fölé vettem kámzsás köpenyem. Még apámtól kaptam, különleges. Csuklyája teljesen eltakarja arcom, és ez így van jól. Egy magamfajta nem mutogatja az arcát, csak annak, aki már nem mondhatja el másnak, hogy milyen is az valójában. Ez a legfontosabb szabályunk, mégis, azzal hogy iskolába megyek, fel kell rúgjam. Nem csak a szabályokat kell semmisnek tekintenem, egész valómat meg kell tagadjam, ha azt akarom, hogy elfogadjanak. Nehéz lesz, mert nem akarom. Szeretek az lenni, ami vagyok, szeretek suhanni, és szeretem érezni, ahogy valakit elhagy a remény… miattam.

Kinyílt az ajtó. Vihorásznak, hallom. Egy fiú állt meg, s most valószínűleg körbe néz. Nem mozdulok, így azt hiszi, alszom. Naiv fiú, én szinte sosem alszom. De nem tudja ki vagyok, nem tudja mi vagyok. Nem is tudhatja meg, megtiltották. Az ő szemükben csak egy vak boszorka leszek, hét éven át. A fiú és a mögötte álló egy, kettő, három társa eddigi jókedve mind elszállt, s most komoran állnak az ajtómban. Talán túlzásba vittem? Nem maradt erejük meghátrálni?

Szó nélkül bevágták az ajtót, és a kapcsolat megszűnt. A vonat hátulja felé indultak. Nem is tudják, milyen hálás vagyok nekik, végre újra éreztem boldogságot, amit tőlük szívhattam el. Ahol eddig éltem, csak morzsákat kaptam az emberi érzésnek e fajtájából, hisz akik oda keveredtek, mind elkeseredett, bűnös lelkek voltak, nem volt mit elszívni belőlük. Életemben először ilyen intenzív érzéssel akkor találkoztam, mikor a vonatállomásra kivittek. A gyerekek boldogsága szinte határtalan, életem végéig elég volna csak egy közülük, akkor sem halnék éhen. Csodálatos érzés, ám az aurorok visszafogtak, nem tehettem túl sokat, s az a kevés, amit magamba szívtam, hamar elillant. De most újra éreztem, melegség árasztott el. Kár, hogy gyáván megfutamodtak, szívesen elvettem volna minden örömüket, minden boldogságukat, minden pozitív izgalmukat, amit az új tanév iránt éreztek.

Bolondság. Ha meghaltak volna, át se léphetném a Roxfort küszöbét. Muszáj lesz türtőztetnem magam, ha újra meg akarom tapasztalni a melegséget. Márpedig meg akarom, boldog akarok lenni. Elsősorban ezt kell megtanulnom, ha azt akarom, hogy embernek nézzenek. Meg kell tanulnom magamtól boldognak lenni, s nem másoktól elvenni azt. Ő azt mondta, megtanít. Segít elnyomni bennem a szörnyeteget, és felébreszti bennem az embert. Őrült vállalkozás, nem fog Neki menni. De talán valamit mégiscsak megtaníthat; hogyan álljam meg, hogy megöljek valakit. Ha sikerül fékeznem magam, s mégis táplálékhoz jutnom, életem legszebb hét éve vár rám, pedig ha minden igaz, élni fogok egy jó pár évig.

A vonat élesen fékezett le, s a ricsaj és mozgolódás, az izgatottság még intenzívebb lett. Bele fogok őrülni, ha nem kaphatok ebből a csemegéből. Sóvárogva léptem ki a kupéból, ládámat magam után húzva. Arcomat senki nem látta, nem tudták, hogy nem látok. Besoroltam egy viszonylag nyugodt lány mellé, érzései csakis a szerelmére összpontosultak. Bár nem tudott róla, ő kísért le a lépcsőn, s egészen az elsősöket váró tanárig. Ő szólt nekem, hogy ha felajánlanak segítséget, fogadjam el, mert túl feltűnő volna, ha egy seregnyi ember között vakon minden probléma nélkül elhaladnék, holott ez néha a látóknak sem sikerül. Nekem ez gyerekjáték, előbb tanultam meg kiismerni az érzelmeket, mint beszélni, így könnyen be tudtam azonosítani, ki hol van, mit csinál, mire gondol.

A kastélyba csónakokon mentünk, át a tavon. Egy lánnyal és egy fiúval voltam egy csónakban, ők beszélgettek elől, én csak hallgattam hátul. A lánynak különös kisugárzása volt, ilyet csak egyszer éreztem. Mi is volt az, hogy nevezte apám? Felsőbbrendűség. Azt hiszem ez a szó volt az. A fiú visszahúzódóbb, csendesebb volt, s tűrte a lány véleményét az iskoláról, a diákokról. Éreztem, hogy szíve szerint azt válaszolta volna vissza: Anne, feleslegesen izgatod magad, akkor is egy iskolába járunk ezekkel a tudatlanokkal, ha tetszik, ha nem. De nem tette, csak mosolygott, és bár hitetlenül, de helyeslően válaszolt. Honnan tudom, hogy mosolygott? Az emberek, ha mosolyognak, megkönnyebbülnek. Eleresztenek valamit, ami lehúzza őket, s a mosoly által szabadabbá válnak. Ritkán találkoztam ezzel, de rögtön megtanultam. Ez volt az első dolog, amit Tőle tanultam.

A csónakból kimászva a Hagrid névre hallgató vadőr, mint utóbb hallottam, átadott minket Longbottom professzornak. A tanár remegett, szinte hallottam, ahogy csontjai összekoccannak, félt, de nem tőlem. Megaláztatottság? Azt hiszem ettől félt. Mire felértünk a bejárati csarnokba, a helyiség nevét egy előrébb haladó lány lehelte elámulva, már nagyjából kiismertem az új évfolyamtársaimat. Próbáltam Anne és Brian közelében maradni, akikkel egy csónakban jöttem, s a felfelé vezető úton megtudtam, ők testvérek.

- Te ott! – szólalt meg bátortalanul Longbottom professzor. Figyelme mindenkin áthaladt, nem tudtam megmondani, kinek intézte a felszólítást. – Mielőtt belépünk a nagyterembe, vedd le a csuklyádat! – szóval nekem címezte. Nem szívesen tettem eleget a kérésének, ha nem tudom, hogy Ő is bent lesz, megtagadtam volna. De engedelmeskedtem, mint egy egyszerű boszorka. Levettem a köpeny biztonságot adó csuklyáját, s ekkor döbbenet csapott meg. Meglátták az arcom. Az arcot, amit csak haláluk percében volna szabad látniuk. A döbbenetet sajnálat követte. Ez furcsa váltás volt, életem tizenegy éve alatt, mindig értettem, az emberek miért reagálnak érzelemváltozással egy-egy új információ, vagy megváltozott helyzet esetén. Ha valaki meglátta az arcom, reszketett a félelemtől, nem pedig megsajnáltak.

- Wright kisasszony, megtenné, hogy segít a kisasszonynak? – kérte szinte kedvesen a professzor egyik társamat, s ekkor megtudtam, ez nem volt más, mint az előttem lévő Anne. Belém karolt, s bemutatkozott.

- Annelise Wright, ha nem haragszol – s azzal magához vette balom. Szemeim a föld felé fordítottam, s csak biccentettem. Elégedett volt, s megnyugodott. Ő nem érezte, én mit érzek. Haragudtam, hogyne haragudtam volna. Utáltam, ha hozzám értek, olyankor semmi jó nem következett. Ha nem hagytak szabadon mozogni, suhanni, repülni, akkor olyasvalamiért kaptak el, amit tilos lett volna megtennem. Megbüntettek. Bár a boldogság olyan volt nekem, mint kincs az embereknek, ritkán jutottam hozzá, s nagy becsben tartottam, ha érezhettem magamban, de a fájdalmat nagyon jól ismertem, s most, mikor Anne megfogta a karom, féltem. Nem akartam, egyedül akartam elhaladni a többi diák mellett, szabadon, de nem lehetett.

Ott ült, egy asztal közepén. Megismertem mind közül. Ő látogatott meg, Ő ajánlotta fel, hogy ide jöjjek, Ő szabta a feltételeket. Ő adott esélyt, hogy a mágusok elfogadjanak, Ő volt az, akinek nem mertem bevallani, hogy hálás vagyok Neki. A beosztási ceremónia kezdetét vette, miután Longbottom professzor többszöri botladozás után megállt. Az első diák, a nevét nem is hallottam, csak az érzéseire figyeltem. Izgult, olyannyira, hogy szinte rosszul voltam tőle. Valami nyikorgott.

- Anne – suttogtam a lánynak, aki még mindig ott állt mellettem, belém karolva.

- Tessék – ingerült volt, de nem értettem miért, hisz valami elkiáltotta magát, hogy: Griffendél. Mindenki tapsolt, s ekkor kérdeztem rá.

- Mi történik? – de válaszolni már csak akkor válaszolt, mikor újabb tapsvihar zendült fel.

- Longbottom előtt van egy szék, arra kell ráülni, s a fejedre feltenni a Teszlek Süveget, aki dalolt, miután beléptünk. – elrebegtem egy köszönömöt, mert ismét feszült csend következett, míg a Süveg döntött. A Hugrabug lett népesebb, s örömük szinte ledöntött a lábamról. Csak egy kicsit, egy cseppnyit kérek ebből a boldogságból.

Éreztem a tekintetét magamon, nem lehet. Ha csak kicsit is megkóstolnám, elveszteném a fejem. Uralkodni önmagamon a legborzasztóbb dolog, amit valaha éreztem. Bár tanítana már. Nem érdekel, hová kerülök, tudni akarom, hogyan tudjak megálljt parancsolni magamnak. Nem lesz egyszerű, évek kellenek hozzá, figyelmeztetett.

Újabb diákot szólítottak, magabiztossága Anne-ével vetekedett. Leült, a szék ismét megnyikordult, s a Süveg máris világgá kürtölte: Mardekár. Most vettem csak észre, ennek a háznak az öröme más, mint a többié. Aljasságot éreztem, máris azzal számoltak, miféle előnyökkel jár, hogy ez a fiú hozzájuk került. Nem emlékszem, a professzor milyen nevet olvasott fel, de az üdvrivalgás és éljenzés közt a Malfoy nevet hallottam ki. Vajon ennek a Malfoynak, köze van az én kedves barátomhoz? Nem volt időm a régi időkre emlékezni, a következő név élesen villant fel, ahogy meghallottam.

Potter.

Sok barátomat neki köszönhetem, de ő maga, Mr. Potter csak egyszer járt nálunk, annak is több éve. Akkor megköszöntem neki, hogy miatta sok barátom lehet, és van kivel játsszak, s ő akkor csak nevetett. Nem ment fel meglátogatni a barátaim, csak az aurorokhoz nézett be egy pár percre. Mikor apámnak elmeséltem, kivel találkoztam, egy régi mesét mondott, mikor ő is Roxfortban járt, de más minősítésben, mint én. Apám akkor megkóstolta Mr. Potter örömét, de aztán vissza is kellett jönnie. Kviddics meccs volt, akkor vesztette el a kontrollt a társaival együtt. Akkoriban egy Dumbledore nevű férfi volt az igazgató, s ő kergette el őket Roxfortból, így nem szívesen engedett engem ide. De Ő más volt. Mikor meglátogatott, nem éreztem rajta ellenszenvet, amiről apám mesélt. Apám nem bízott Benne sem, de én igen.

- Willson, Willow – hallottam újra a professzor hangját, s abban a pillanatban éreztem, hogy közeledik felém. Nem emlékszem, Anne mikor engedett el, de most Longbottom professzor kísért a már említett székhez, s segített fel rá. A teremben ismerős érzés söpört végig, a félelemé. Eltűnt minden öröm, én tettem, tudom. Érzem a megrovó pillantását, de nem tehetek róla. Az izgatottság csábít, bármennyire is vigyáztam, egész este szívtam magamba, s most, hogy a figyelem rám került, áldozataim észre vették, hogy valami nem stimmel. A professzor tette a Süveget a fejemre, s ekkor zavarba ejtő dolog történt. Nem éreztem a külvilágot, nem éreztem sem örömöt, sem izgatottságot, sem várakozást. Egy hangot hallottam csak, de érzelem nem társult hozzá. Ideges lettem.

- Nocsak, nocsak – horkant fel flegmán a hang. – Ismerem a fajtád, hallod-e.

- Hallom – válaszoltam, de szám nem mozgott.

- Vicces lány vagy, igaz? Szemtelen, és ravasz – nem értettem, mért vált ellenségessé, pedig én csak válaszoltam a kérdésére.

- Sokat kell még tanulnod, ha varázslók közt akarsz járni.

- Tudom – megint Őt láttam magam előtt. Az alakját patrónusa védte, így magam elé képzeltem, vajon hogy nézhet ki.

- Okos vagy, tudod használni az eszed, talpra esett vagy, de ez mégsem elég. Mikor utoljára magadfajtával találkoztam, oda osztottam be, de benned más lehetőséget látok.

- Lehetőséget? – a kérdésemre azonban nem kaptam választ, ugyanis a következő szavát mindenki hallotta.

- MARDEKÁR!

Lekerült rólam a bolond Süveg, s felálltam. A mardekáros öröm ismét megcsapott, s már indultam volna, mikor három izgatott szív dobbanását éreztem az elnyomó boldogságban. Felálltak, de csak egyikük közeledett felém. Ő is megérintett, s éreztem, hogy arcom megkeményedik, de így is akaratlanul szívom magamba a segítőkészségét. Miután az asztalhoz érünk, leültet, s érzem a kíváncsiságot. Azért segített, mert tudni akarja, mért vagyok vak. Én hálásan mondok köszönömöt, ahogy Ő tanácsolta, majd meg is kérdezi, de nem válaszolok. Hiába válaszolnék, figyelme, ahogy másé is, Anne-re irányul.

Mardekáros lett. Nem mondhatnám, hogy örültem neki, mert magamtól nem voltam képes erre az érzésre…még. De nem voltam csalódott. Mellém ült le, fogadta a gratulációkat, s elégedetten nyugtázta a bókoló fiúkat, és, valószínűleg a féltékenykedő lányok arcára is kiülhetett az, amit én éreztem meg, mert Anne diadalittasan hümmögött.

Felém fordult, de a másik oldalán ülő fiú megpróbálta elvonni a figyelmét. Kezét a kezemre tette egy pillanatra, jelezni akarta, hogy amint lerázza a kényszeredett csevegő partnerét, én következem. Értékeltem a gesztust, de anélkül is éreztem volna, hogy hozzám érne.

Ha ez mostantól így lesz, bele fogok bolondulni. Az emberek ennyire fontosnak tartanák a testi kontaktust? Fölösleges dolog, nem kell, hagyjanak békén!

Brian a szemközti oldalra ült, amellé a fiú mellé, aki idekísért. A vacsora megkezdődött, miután Ő elmondta évnyitó beszédét. Sokszor éreztem, hogy rám néz, még evés közben is. Én nem ettem. Nem szerettem a halandó ételt, és ha csak cseppekben is, de jól laktam a körülöttem lévő örömből. Mikor éreztem a figyelmeztetést, ettem egy-egy szem sült krumplit, de figyelmem teljesen lekötötte Anne. Beszélgettünk. Így utólag, nem igazán emlékszem, mikről, csak arra, hogy mindig újabb kérdésen gondolkoztam, mielőtt ő kérdezne olyat, amire nem tudnék őszintén válaszolni. Nem akartam hazudni, neki nem. Volt benne valami különleges, és nem az a titok, amire ő is kényesen ügyelt, nehogy elárulja. Hiányzott a bizalom, így csak általános dolgokról beszéltünk. Éreztem, hogy a bizalmamba akar férkőzni, hogy megtudja a titkom, de én sem tettem másként. Én is tudni akartam, ez volt a ki nem mondott feltételem.

Ugyanakkor kifejezetten kellemes volt vele beszélni, egyfajta biztonságot sugárzott ki magából, miattam. Mintha meg akart volna védeni, s ezért hálás voltam. Ezért nem haragudtam rá annyira, mikor hozzám ért. Éreztem valamit felőle, amit más felől még talán soha. Vagy nagyon rég volt, igen, éreztem, de nagyon régen. Nem tudtam megmondani mi volt ez, de kötődtem hozzá. Így mikor egy fiú elvonta rólam a figyelmét, türelmesen vártam, mert tudtam, mi még nem fejeztük be.

Mikor véget ért a vacsora, a bejárati csarnokig kísért. Ott megálltam, s ő szólt a testvérének, hogy várjon.

- Mi a baj? – kérdezte, s szinte éreztem, ahogy végig mér.

- Semmi – hazudtam. Nem akartam neki hazudni, de éreztem, hogy Ő akar tőlem valamit, s mivel Anne-nel és a többi mardekárossal elsőként hagytuk el a nagytermet, meg kellett várjam. Anne összenézett Briannel, éreztem, ahogy mindketten aggódva figyelik, hogy én csak fejemet kissé leszegve a padlót bámulnám, ha látnám. Ekkor a kínos csend megtört.

- Miss Willson! – a hangja parancsoló volt, mintha valami rosszat tettem volna, de engem nem tud becsapni. Éreztem a jó szándékot, és a hevesebb szívverését a színjáték végett.

- Igazgatónő? – fordultam felé.

- Az irodámba – hangzott nyersen a válasz, azzal kezét a vállamra tette, majd a lépcső felé irányított. – Lépcső! – szólt figyelmeztetően, de mindketten tudtuk, felesleges. Éreztem a lábaiban megfeszülő izmokat, ahogy fellépett, így tudtam, mi van előttem. Míg fel nem értünk az első fordulóig, hallottam a többiek igencsak hangos suttogását.

- Az első nap az igazgatóiban – mondta az egyik fiú, az, amelyik az asztalunkhoz kísért, talán Nott a neve.

- Mégis mit tehetett? – fordult Anne Brian felé. A fiúnak tippje sem volt.

- Lehet megátkozott valakit a vonaton?

- Nekem is feltűnt, hogy kevés idén a hollóhátas. Biztos ő intézte el őket – hangos kacagás telítette be a kastélyt, majd a tanárok lezavarták a pincébe háztársaimat. Az igazgatónő, miután egy lélek sem volt körülöttünk, elengedte a vállamat, s hagyta, hogy szabadon suhanjak a folyosón, majd egy újabb lépcsőn fel. Az irodájának különleges mágiája volt, kezdtem úgy érezni, valóban rosszat tettem, pedig legbelül tudtam, mi vár rám. Emlékeztem.

o~O.O~o

Nyár volt, a kis szigeten mégis vihar tombolt. Az időjárás itt mindig borús volt, Azkaban lakói sosem láthattak napsütést. Minerva McGalagony utazóköpenyben hoppanált a börtön kapujában, melyet egy férfi nyitott ki előtte. Szótlanul kísérte át a kavicsos udvaron, ahol menet közben pálcája végéből előugrott macska alakú patrónusa, ami köpenye alatt befészkelve magát védte gazdáját, majd két dementor közt áthaladva megérkeztek az aurorok szintjére. Varázsló felsőbb szintekre csak ha látogató volt, akkor merészkedett, hisz az épület többi része a sötét varázslényeké, és a raboké volt.

- Köszönöm, Mr. Coltrane – foglalt helyet egy tágas irodában a Roxfort igazgatónője, miután vendéglátója lesegítette róla az átázott köpenyt.

- Minek köszönhetjük a látogatását? – kérdezte a férfi, s leült a fal melletti fotelek egyikére, az idős nő mellé.

- Van itt egy boszorkány…

- Sok van – kuncogott az auror.

- Egy tizenegy éves! – váltott temperamentumosabb hangnemre a nő.

- Áh – nyelt a férfi, majd felállt. Egy ajtóhoz lépett, majd kihajolt. – Devish! Hozd ide Willow-t! – hangja már nem volt se tréfás, se jóhiszemű, csak nyers és kimért.

- Mielőtt találkozna vele, McGalagony professzor – fordult vissza az irodába Coltrane –, tudnia kell, hogy a lány itt született, és még sosem járt Azkabanon kívül.

- Tudok mindent, Charles, köszönöm – állt fel Minerva, türelmetlenül várva a lányra. A férfi gondterhelten ült le asztala mögé melyen tábla hirdette: Charles Coltrane, vezető auror; s csak pár perc múlva emelte ismét, az addig mozdulatlanul álló nőre tekintetét.

- Őrültségre készül, nem viheti gyerekek közé!

- Volt már hozzá hasonló diák a Roxfortban, megfelelő odafigyeléssel nem lesz baj – jelentette ki határozottan Minerva.

- Főnök! – lépett be egy férfi, s Minerva látta a mögötte megbújó köpenyes alakot.

- Engedd be – állt fel pálcáját elővéve Coltrane. Az alacsony, csuklyás alak besuhant az irodába, s a férfi előtt állt meg, mit sem törődve a nővel. Az ajtó becsukódott, de Minerva hallotta, ahogy két férfi összebeszél odakint, s előveszik pálcájukat.

- Mr. Coltrane – hajtotta le csuklyás fejét az alacsony alak, s hangja alapján az igazgatónő tudta, hogy ő érte jött.

- Vendéged érkezett – a lány tengelye körül McGalagony felé fordult, de arcát nem mutatta meg.

- Hagyjon magunkra – parancsolta a nő.

- Szó sem lehet róla! – ágált a férfi, de McGalagony egy pillantással belé fojtotta a további mondani valóját.

- Emlékszem még rád Charles, gondolom te sem felejtetted el az átváltoztatástan tanárodat! – a férfi megsemmisülten bólintott. – Akkor tudod, hogy képes vagyok megvédeni magam – nem kellett tovább győzködni, a férfi kilépett az ajtón, ami előtt így már hárman álltak. A lány a férfi után fordította fejét, majd ismét Minerva felé.

- Nem ment el – suttogta rekedt hangon.

- Nem bízik benned – tette smaragdszín talárja zsebébe pálcáját a nő. – Van rá oka?

- Nem is kevés – horkant fel a lány. – Az aurorok nem bíznak bennünk, nem bíznak senkiben, csak magukban. Nekik mindegy, dementor vagy rab, ugyanolyan szörnyetegként kezelik mindnyájukat.

- És te mi vagy? – kérdezte Minerva, de nem azért, mert nem tudta. Tudta nagyon jól, kivel áll szemben, de kíváncsi volt, a lány minek tartja magát.

- Egy lány, aki együtt lehetett a szüleivel, annak ellenére, hogy mindketten ehhez a helyhez vannak láncolva – hangja bús volt, s Minerva érezte, átjárja a szomorúság.

- Szerencsésnek tartod magad? – vett erőt magán, s egy mély levegővétellel próbált ellenállni a búnak, mely a szobára nehezedett.

- A legszerencsésebbnek – vágta rá a lány. – Sok barátom van itt, akik távol vannak a családjuktól, szenvednek, de nekem itt él az apám, s anyám is.

- Wanda Willson, igaz? – kérdezte az igazgatónő szenvtelen hangon, s a lány bólintott.

- Két éve kapta meg a csókot – Willow hangján nem érződött fájdalom, csak a kétségbeesett próbálkozása, hogy boldogságot szerezzen McGalagonytól.

- Te is boszorkány vagy – terelte másabb vizekre a témát a nő.

- Tudja, ki az apám – nem kérdés volt, kijelentés, majd fojtatta. – Mégis boszorkánynak tart?

- A neved megjelent, a Roxfort tárt kapukkal vár – lépett közelebb Minerva. Willow felkapta a fejét, de arcát még mindig csuklya fedte. A lány érezte a nő patrónusának kisugárzását, most, hogy közelebb lépett hozzá, bár nem látta, el tudta képzelni maga előtt az alakját.

- Nem kell dementorként élned, a Roxfortban megtanítanak bánni a pálcával, és én megtanítalak, hogyan legyél boszorkány. – beszéde közben Minerva lehúzta a lány fejéről a fekete anyagot, s látta, a fehér, fátyolos szempár egyenesen az övébe mered.

- Olyanok vennének körül, mint ezek? – hátrált Willow, s fejével az ajtó felé fordult.

- Ne hasonlítsd a Roxfortot ehhez a helyhez. Ott barátokra találhatsz, és boldog lehetsz!

- Itt is boldog vagyok – fordult vissza elnyomott dühvel a lány, s kívülről higgadtnak tűnt.

- Ott magadtól lehetnél boldog, nem azért, mert másoktól elszívod – Minerva kedves hangneme elbizonytalanította. Felült Mr. Coltrane asztalára, s szép fejét lehorgasztotta. Ébenfekete haja arcába hullott, s Minerva várt, míg döntést hoz. Érezte, hogy a nő kissé megkönnyebbült, s a patrónus által látta maga előtt a nő arcát. Ajkai halványan, de felfelé íveltek. Mosolygott. Hallott erről a cselekedettről, de mellette soha, senki nem mosolygott. Érezte a nő érzelemváltozását, s hogy ennek következtében mosolyog. Willow meglepődve vette tudomásul, hogy olyan érzelmet tanult, amire ezen a helyen talán soha nem lett volna lehetősége.

- Feltétel is van? – emelte fel végül vak tekintetét a nőre.

- A te esetedben különleges feltételeket kell betartatni. – Minerva győzelemmel a markában ült le az asztallal szembeni székre, majd magyarázni kezdett. – Meg kell tanulnod elnyomni magadban a szörnyet. Emberré kell válnod. Nem, nem lehetetlen – szögezte le, mikor látta Willow ajkait ellenkezésre nyílni. – Több száz évvel ezelőtt, volt a Roxfortnak egy olyan diákja, mint te. Félig varázsló, félig dementor. Sikeresen kijárta az iskolát, munkát kapott, s az iskolai tanárain kívül más nem tudott róla, hogy miféle szerzet volt valójában.

- Az aurorok és a Minisztérium tudja, hogy létezem – vágott közbe a lány.

- És a Minisztérium a saját felelőségemre engedélyt adott a taníttatásodra. Éppen az előző példa nyomán – bólintott a nő. – Ismerem a módszert, amellyel segíthetek neked elnyomni az éhséged mások boldogsága iránt. Az iskolai élet pedig tökéletes időszak arra, hogyan találd meg a saját boldogságod – azzal felállt a székből, s a lány elé lépett. – segítek neked, ha elfogadod. A te döntésed – Minerva megsimította a lány arcát, aki idegesen húzódott el tőle. Zavartan elkapta fejét, s csuklyája takarásába bújt.

- Az iskolai leveled az asztalra teszem – a szavakat tett követte, a lepecsételt boríték a lány ideiglenes ülőhelyére került.

- Ha szeptemberben találkozunk, elmondom a részleteket. – indult az ajtó felé McGalagony, út közben magához véve még mindig vizes köpenyét. – Amit még tudnod kell – fordult vissza a lányhoz, de ő nem reagált semmit –, az iskolában nem fogják tudni a diákok, hogy a képességeid végett nincs szükséged a segítségükre. Ők csak egy vak lányt fognak látni, akit kísérgetni kell majd. Idővel elhihetik, hogy kiismerted a kastélyt, de addig is fogadd el a segítséget. Viszlát – a hangot egy ajtó zárjának kattanása követte. Mr. Coltrane azonnal megszólította, majd egy másik útvonalon kikísérte a börtön azon részére, ahonnan dehoppanálhatott.

Willow gondolataival az irodában maradt, s kezével kitapintotta levelét. A viaszba a Roxfort címerét nyomták, s érzékeny, emberi ujjaival kitapintotta a kígyót, a borzot, a sast és az oroszlánt. Hallott már róluk, az itteni barátaitól. Szeptember, alig egy hónapja maradt eldönteni, hogy azokkal marad, akik már befogadták, s családtagként elfogadták őt, vagy halott édesanyja életébe is belekóstol. Szíve megdobbant, anyjára gondolva, a nőre, aki apját ezen a helyen ismerte meg. Az apját, aki mellette fog állni, akárhogy dönt. De a többiek, a fajtársai?

o~O.O~o

A hírt, miszerint megpróbálok boszorkányként boldogulni a világban, semmis érzésekkel fogadták a dementorok. Apa kijelentette, ha nem boldogulok, bármikor visszatérhetek, s ahogy egyszer elfogadták, hogy egy félvér jár köztük, később is el fogják fogadni. Jó dementor voltam, nem hoztam csalódást a fajtámra, de meg kell tudnom, édesanyám büszke lenne-e rám, mint boszorkányra. A Mardekár-házba kerültem, oda, ahol ő is tanult. Ez egy jó jel. S most itt vagyok, az igazgatói irodában, Vele, aki esélyt adott arra, hogy bizonyítsak. Vele, aki nem csak azt látta, mi vagyok, hanem azt, mi lehetek. Anyám érzett így irántam, mikor magához ölelt. Ő volt az egyetlen, aki boszorkányt látott bennem, és nem dementort.

Minerva McGalagony, itt állt előttem, s mikor közelebb léptem hozzá, megfogtam a kezét, s az arcomhoz érintettem. Megremegtem, akaratlanul is, de hagytam, hogy újra megsimogassa az arcot, amit nem is láthatna.

Értékelte a gesztust, éreztem, halványan, de éreztem. Tiszteltem, hogy képes elnyomni az érzéseit, s olyan rideg maradni, aki mellett nem érzem magam sem éhesnek, sem idegesnek. Csupán két évig nem volt mellettem olyasvalaki, akinek engedtem volna, hogy hozzám érjen, mégis, rájöttem, megváltoztam. Ő ébresztett rá erre, s még időben, így tudtam, újra megtalálhatom azt a félvért magamban, aki mindkét fajtájának előnyeit évezheti.

- Köszönöm – suttogtam, miután elléptem tőle.

- Magadnak köszönd, ne nekem – eltávolodott tőlem, majd szembe fordult velem. – Mielőtt elmondanám, mi vár magára, figyelmeztetnem kell, a vacsora alatt tapasztalt viselkedését most még elnézem, de ennél sokkal jobban kell uralkodnia magán! A diákok közül senki nem tudhatja meg, hogy mi is ön – hangja dorgáló volt, valahol mélyen egyet értettem, de mégis ellenszegülni akartam. Ám mielőtt bármit szólhattam volna, folytatta. – Az önuralom terén én leszek a segítségére. Minden héten két alkalommal, este feljön hozzám, egyedül, és vigyáz arra, más ne lássa. Ha magam hívnám az irodámba, túl nagy népszerűségnek örvendene – éreztem az élt hangjában, s hogy nem akarja, hogy háztársaim körében elbízzam magam. Talán attól fél, hogy a végén ténylegesen olyasmit teszek, ami miatt büntetést érdemelnék, mindezt azért, hogy kivívjam a tiszteletet?

Hm. Magam sem tudom, képes lennék-e ilyesmire.

- Patrónus bűbájt fogok alkalmazni, s a megidézett patrónus mindaddig magára fog támadni, míg el nem fojtja magában a más boldogsága utáni vágyát. Évekig fogunk gyakorolni, készüljön fel. – szaporán vettem levegőt, ismertem milyen, ha egy patrónus rám támad. Az a tömény öröm és boldogság, a rosszullét kerülget tőle. Akarom azt a meleg érzést, melyet másokból nyerek ki, de egy patrónus éget, a halálba kerget.

- A mai alkalommal még nem gyakorlunk. Nem akarom elrontani az első estéjét a kastélyban. Azonban szerdán és pénteken este nyolckor várom az irodámban, a kőszobor jelszava: macskaszem. További jó éjszakát!

Én is elköszöntem, majd a klubhelyiség felé indultam. Csak annyit tudtam, hogy a pincében van, és jelszavunk: királykobra. Az ajtót, ami előtt ki kell mondani, nem lesz nehéz megtalálni, ha a többiek érzelmei még mindig olyan intenzívek, mint a vacsorán.

Féltem az iskolától, de kellemesen csalódtam. Igaza volt, ez a népség más, mint az a begyöpösödött auror banda. Ugyanakkor vágytam Azkabanba, apámhoz, a barátokhoz, de legbelül éreztem, jó pár hónapra búcsút kell intsek az otthonomnak.