02. Tanulótárs

Mikor leértem a pincébe, halványan éreztem másokat körülöttem, így inkább gyalog folytattam utam. A kastély kihalt volt, ahogy az igazgatói irodától idáig eljöttem, csak egy-egy tanár jelenlétét éreztem a szobájában, illetve egy nagyobb társaság örömét, valahonnan az alagsorból. Háztársaim, ahogy számítottam rá, majdnem mind a klubhelyiségben voltak, s bár későre járt, élénken beszélgettek. Efféle hangzavarhoz nem voltam szokva, otthon minden csendes volt, csak a dementorok váltottak néha szót egymással, a varázslók és boszorkányok magukba roskadva ültek celláikban.

Ahogy a klubhelyiség elé értem, kezemet a falra tettem, ami nem volt túl jó ötlet. Egy érces hang rám kiabált:

- Mit akarsz tőlem, kislány? Nem viszed innen a kezed?! – nem tudtam, ki lehet ez, csak hátráltam egy lépést. Megijedtem. Ennek az alaknak nem voltak érzelmei, bár a mardekárosok intenzivitása lehet összezavart?

- Ki maga? – kérdeztem halkan. Nem szoktam hozzá a beszédhez, emberi nyelven nem. A hangok, melyek torkomat elhagyták, különböző magasságúak voltak, a dementorok egyszínű nyelvezete kellemesebb volt. Anyám tanított meg beszélni, ahogy járni is. Ő ragaszkodott emberi mivoltomhoz, ha ő nem szeretett volna, ha nem ragaszkodott volna hozzám, most semmi esélyem nem lenne itt.

- Sir Macmillan a nevem, ötszáz éve jártam a Mardekár házba! – válaszolta az érces hang. Nem volt valami kedves, de az érzései nélkül nehezebb volt megállapítani. Azt hiszem, haragudott rám. – Én voltam az első varázsló, aki kitudta nyerni egy Doxyból a mérgét, és ezáltal számtalan bájitalt nekem köszönhetnek a mágusok – a férfi kifejezetten büszkének érezhette magát, de én csak bólintottam. Fogalmam sincs, mi az a Doxy, de legalább tudom, hogy mérge van.

- Maga micsoda? – kérdeztem meg végül.

- Hát nem látsz az orrodig, kicsi lány? – horkant fel. Nem láthatta az arcom, hisz még az első emeleten felvettem köpenyem csuklyáját. – Az egyik festmény vagyok.

Hát persze! Már emlékszem. Még Azkabanban, az egyik irodában találkoztam egy lelketlen alakkal, és őrá is azt mondták, hogy valamiféle festmény. Akkor beszélgettem először és utoljára ilyen festménnyel, mikor Mr. Duuster, az egyik auror magához hívatott. Az egyik rab boldogságából táplálkoztam, karácsony volt, s a rokonai látogatták meg. Kifejezetten erős volt az öröme, nem tudtam neki ellenállni. Olyan nyolc éves lehettem. A rab majdnem belehalt az esetbe, én pedig büntetést kaptam. Még most is kiráz a hideg, mikor azokra a patrónusokra gondolok.

- Meg tudná mondani, hol van a Mardekár klubhelyiségének bejárata? – tereltem el a figyelmem, mielőtt csak a gondolattól is rosszul leszek.

- Megmutathatom, de ha nem vagy odavaló, és nem tudod a jelszót, csak feleslegesen erőlteted magad, ostoba!

Még hogy én ostoba! Azért mert holmi Doxyktól elvette a mérgüket, már ilyen nagyra van magával! Ha volna lelke…

- Gyere már kölyök! – szólt távolabbról Sir Macmillan. A hang irányába indultam, és ahogy éreztem erősödni háztársaim jelenlétét, már cseppet sem érdekelt a felfuvalkodott festmény. – Itt is vagyunk – azonnal megálltam, mikor a férfi türelmetlenül figyelmeztetett. – További szép estét – hangja lenéző volt, bár nem éreztem őt magát, ezt a hangsúlyt túl jól ismertem.

- Viszont – vetettem felé, de már nem válaszolt. Talán… egy festmény hogyan tud mozogni? Mégis mi folyik itt? Teljesen összezavart. Ez a kastély a legborzalmasabb hely a világon. Mászkáló, lelketlen alakokkal kell társalognom, a vágy elviselhetetlen, hogy valaki boldogságát magamban érezzem, és én bolond, önként vállaltam, hogy hetente kétszer elviselhetetlen kínokkal elnyomjam magamban a szörnyeteget.

Már megint elvesztettem a fejem. Ha nem akarom, hogy a többiek, akikkel hét éven át kell együtt éljek megtudják, mi vagyok valójában, le kell nyugodnom. Nem miattuk, nem magam miatt, talán nem az igazgatónő miatt. Anyám miatt. Boldog lenne, ha tudná, a lánya varázslók közt él, és nem egy szigetre van száműzve, ahogy ő.

Ha rá gondolok, mindig megnyugszom. Anyám volt az egyetlen, aki belőlem tudott kiváltani érzelmeket. McGalagony igazgatónő megígérte, hogy megtanít érezni, ezért csinálom ezt. Végig kell szenvednem az utat, éhezve, vágyakozva. De sikerülni fog, nem fogom hagyni, hogy akár csak egy festmény, egy lelketlen, érzelemmentes semmi miatt elveszítsem a fejem.

- Királykobra – suttogtam a szót, s hallottam, ahogy a kőfalba rejtett ajtó kinyílik, kiengedve azt a csalogató érzést, mely szinte elkábított. Nem volt nehéz megérezni, hol kell belépnem a helyiségbe, s mikor körülvett a boldogság, simogatott, s szinte kívánta, hogy magamba szívjam, valaki a nevemen szólított.

- Willow! – nem tudtam hová fordítsam a fejem, a hangot hallottam, de a tömegben nem éreztem, ki közeledik, ki távolodik. Hát ilyen teljesen vaknak lenni? Borzalmas. Jobb lesz, ha több időt fordítok a háztársaim kiismerésére, hogy meg tudjam különböztetni az érzelmeiket. Minden harag, minden boldogság más. Ezt még a dementoroktól tanultam, most már csak rá kell jöjjek, mi a különbség.

- Anne már aggódott érted – a hang már mellettem állt, hozzám a legközelebb. Brian volt, így már tisztán éreztem. Megfogta a csuklóm, és egy kisebb társaságba vezetett.

- Hol van Anne? – kérdeztem felé fordulva. Hangom attól tartok tükrözte a haragom, hisz megint hozzám ért valaki. Nem tudom, mikorra sikerül ezt az ösztönszerű érzést leküzdeni, de talán jobb lesz minél hamarabb. Azt hiszem, kezdek kétségbe esni. Rengeteg feladat vár rám, rengeteg tanulni való. Talán egy sorrendet kéne felállítsak.

- Itt vagyok – éreztem, ahogy a lány hang tulajdonosa feláll. Úgy tűnik sikerült kirekesztenem a klubhelyiségben lévő többi személyt, és csak erre a pár emberre koncentrálni. – Gyere, ülj mellém – Anne volt az, átvette karom az öccsétől, s egy kanapéra kísért. Leültem mellé, s kíváncsiság söpört végig a társaságon.

- Mit akart a vén McGalagony? – a kérdés Nott-tól érkezett, megismertem a hangját, és az ő kíváncsisága erősebb volt, mint bárki másé. Ha jól éreztem, érdeklem őt, érdekli a titok, ami körülleng.

- Csak megbeszéltük, hogyan ajánlott majd tanulnom – hazudtam. Egész jól ment, hisz elhitték. Valójában erről a témáról még az azkabani aurorok vezetője, Mr. Coltrane világosított fel az autóban, amivel a pályaudvarra vittek. Az igazgatónő, mint akkor megtudtam, másodszor is ellátogatott a szigetünkre, mikor Mr. Coltrane megírta neki, hogy szeretnék ide járni. Akkor McGalagony nem beszélt velem, csak az aurorral üzente meg a felvetődő problémákat. Mert abból volt bőven. Nem is értem, még most sem, az igazgatónőnek mért olyan fontos, hogy ide járjak.

- Tényleg, te nem tudsz könyveket olvasni, sem írni – gondolkozott el egy lány hangosan, valahol jobb oldalt ült.

- Anne – hajoltam közel hozzá – Kik vannak itt? – kérdeztem suttogva. Mindenki meghallotta, éreztem, ahogy meghőkölnek.

- Paige Zambini, Thomas Hitchens, Richardo Nott, ők Brian osztálytársai. A negyedikesek közül Mario Flint, Scott Berry, Ciara Grey, és Jensen Tools – Annelise hangja türelmes volt, kissé anyáskodó. Éreztem rajta, hogy aggódik értem, hogy a szárnyai alá akar venni, és gondoskodni rólam.

- Köszönöm – suttogtam. Ahogy elsorolta a neveket, egy pár ismerős volt a vacsoráról, Anne velük beszélgetett. Most vettem csak észre, amióta leültem a bal oldalára, azóta fogta a kezem, s most, hogy köszönetet mondtam, csak még erősebb lett szorítása.

- Ne aggódj ennyit, boldogulok – néztem rá, s kissé elhajoltam. Anne megsimította a fejem, s ezáltal a csuklya ismét lekerült rólam.

- És mégis hogy akarsz tanulni? – a kérdést Ciara tette fel, emlékszem a magas hangjára, és a lekezelő stílusára.

- Az igazgatónő azt mondta, tanulótársat kell válasszak magamnak, aki majd segít, felolvas a könyvből, és gyakorol velem – ismételtem Mr. Coltrane szavait.

- Senki nem fog kétszer tanulni! – Mario Flint gúnyos kacagással toldotta meg szavait.

- Tudod, sok itt a házi dolgozat, ha azt valakinek helyetted kell megírni, halott ügy – Scott Berry tudálékosan adta tudtomra azt, amit nekem is elmondtak. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak, de amint észrevettem, egy pillanatig inkább nem vettem levegőt. Valószínűleg sikerült valaki boldogságát elszívnom, ha mosolyogni tudtam. Ekkora öröm, ilyen pici helyre összezárva, észre sem veszem, ha belekóstolok, hisz van, aki az egységbe újabb hullámmal pótolja azt.

- Ezért kell majd szóban felelnem. Órák után a tanárok fognak kikérdezni, ezért kell majd valaki, akivel együtt tanulhatok – gondolkoztak, éreztem, hogy mérlegelik a helyzetet. Szerettem ezt az érzést, a rabok, a barátaim naphosszat mérlegelték a helyzetüket, az életüket. Mikor ebből kaptam egy leheletnyit, csiklandós érzés fogott el. Ismét mosolyogtam, de nem, ez határozottan nem örömtől volt. Az elégedettség érzése, erre bármelyik dementor képes volt, a legerősebben akkor érezzük, mikor egy csókot sikeresen hajtunk végre. Eddig kétszer tapasztaltam meg, az emberi lélek átmelenget, és a bizottság elégedettsége a munkámmal szinte átjár engem is. Most halványabban éreztem, de elégedett voltam, hogy a bizonytalanságot én szültem a lelkükbe.

- Willson! – állt meg mögöttem valaki. Felpattantam, felé fordultam, megijedtem. Megzavart abban a különleges érzésben, amit halványan, de azt hiszem, magamnak köszönhettem. – Szia, a nevem Kaprisha Bulstrode – mutatkozott be. Elég bátor volt, egy csepp félelmet nem éreztem felőle, sőt, inkább érdektelenséget. – A többiekkel lefekszünk a szobánkban, és mivel te is velünk alszol, arra gondoltunk, elkísérünk, hiszen… – nem fejezte be a mondatot, kellemetlenül érezte magát. Feszélyezve, nem tudta, miként reagálnék, és úgy éreztem, nem akar megbántani.

- Köszönöm – egyelőre csak ennyit mondtam, a szót, amire felhívták a figyelmem, hogy sűrűn használjam. Meg akartam mondani, hogy nem vagyok álmos, és szívesebben beszélgetnék Anne-el, és az ismerőseivel, de rájöttem, ők mit látnak belőlem. Egy vak lányt, aki egyedül nem tud eljutni a saját szobájáig, nem tudja hol az ágya, és aki minden nap alszik. Sokan fáradtak voltak a klubhelyiségben, lehet, hogy nekem is annak kéne lennem. – Megyek én is aludni – azzal kezemet nyújtottam felé. Ő megfogta a csuklóm, és kivezetett a kanapé mögül, majd elkísért a hálókörletbe. Nem volt ínyemre, de muszáj voltam magam kényszeríteni arra, hogy megérintsen.

- Jó éjt! – hallottam Anne hangját, s halkan megismételtem amit ő is mondott, felé fordulva.

Egy ajtón mentünk be, előttem négy lány haladt. A folyosó szűk volt, csak két ember fért el egymás mellett, majd egy ajtó mellett álltunk meg, úgy ötven lépésnyire attól, amin beléptünk.

- Ez az elsős lányok szobája, majd valamelyikünk mindig elkísér. – Kaprisha hangja monoton volt, majd az egyik lány kinyitotta az ajtót. Ahogy a lányok mozogtak, arra következtettem, egy hosszúkás szobában vagyunk, a két hosszabbik oldalon három-három ággyal. – Az ajtóval szemben van a fürdő, az ahhoz legközelebbi ágy lesz a tied, én pedig veled szemben alszom majd – azzal elengedte a kezem, majd az ágya előtt megállt, lehajolt, s felnyitott egy ládát. Háttal fordultam neki, s megéreztem a saját ládámat előttem. Az aurorparancsnok különleges bűbájjal vonta be, mintha egy szív lüktetését érezném. Valószínűleg ahogy közelebb léptem, a varázslat látható is volt, mert a többek érdeklődve fordultak felém.

- Ügyes kis bűbáj – jegyezte meg a mellettem lévő lány.

- Apám csinálta – feleltem halkan a hazugságot. Kivettem belőle egy hálóinget, dementorok köpenyének anyagából készült, így könnyen megkülönböztettem a többi, roxfortos ruhámtól. Amíg levettem köpenyem, a lány ismét hozzám beszélt.

- Az én nevem Gwendolyn Monstro, a tied pedig…?

- Willow Willson – válaszoltam, s bedobtam apámtól kapott köpenyemet a láda egyik sarkába. Gyorsan átöltöztem, ahogy a többiek, majd felmásztam az ágyra, s kitapogattam a fürdőhöz közeli éjjeli szekrényemet. Azon egy gyertya állt, a láng melegsége akadályozott meg csak, hogy meg ne égessem a kezem. A többiek mozdulatlanul figyelték, ahogy az utazóládámból kihalászom pálcámat, és a kis szekrényre teszem.

- Miért nem jöttél oda hozzánk a klubhelyiségben? – kérdezte a Gwendolyn mellett fekvő ágy gazdája.

- Nem tudtam, hol vagytok – válaszoltam, s szégyenlősen lehorgasztottam a fejem. Éreztem, ahogy a hosszú hajszálak eltakarják előlük arcom. Egyáltalán nem szégyelltem magam, sőt, ha akartam volna, odamehettem volna hozzájuk, de Anne társasága kellemesebb volt. Most, hogy a szobában csak hatan maradtunk, megismertem a lelkük rezdüléseit a bevonuláskorról.

- Tényleg, el is felejtettem – jegyezte meg a lány, szabadkozást mímelve. Engem ugyan nem ver át, tudom, hogy nem érdekli a dolog. – És, hogy tudod megkülönböztetni az embereket? – kérdezte kicsit kíváncsibban.

- Hang alapján – és a kisugárzásukból, a lelkükből, de ezt már nem mondhattam el. – De a nevetekre nem emlékszem – szögeztem le rögtön, remélve, végre be tudom azonosítani őket. A személyüket, mind az ötűknek el tudtam választani, csak nevet nem tudtam adni.

- Az én nevem Lorna Avery – kezdte a lány, majd a vele szemben fekvő folytatta:

- Én Sheila Harper vagyok.

- Én pedig Maisey Alderton – mutatkozott be a mellette lévő.

- Kaprisha – mutattam a velem szemben fekvő lányra –, és Gwendolyn – most pedig a mellettem lévőre.

- Ügyes – jegyezte meg az utóbb említett. Egy pillanatig nyomasztó némaság vett minket körül, zavarta őket a jelenlétem. Éreznék, ahogy elszáll a szobából minden melegséget adó érzelem? Nem, most nem szívom el. Önmaguk ilyen feszélyezettek, mert nem ismernek. Várják, hogy újra beszélgethessenek. Nem tudják, hogy mi vagyok valójában, csak a személyiségemet nem ismerik. Hisz nincs is mit megismerni.

- Malfoy… az osztálytársunk – kezdtem bele a témába, ami még a beosztásnál felkeltette a figyelmem. – Ismerős volt a neve.

- Ismerős? – horkant fel Lorna Avery. – Az egyik legbefolyásosabb aranyvérű család Angliában – kioktató stílusa nem volt épp szimpatikus, de nem érdekelt.

- Tudod, Willow – szólított meg Maisey, hangja vékony volt, sajnálattal teli –, mi mind ismerjük itt egymást.

- A Mardekárban már csak így megy – vette át Sheila –, a családjaink generációkra visszamenőleg ismerik egymást, így ha nem is napi szinten, de mi láttuk már a másikat.

- Te viszont – kaptam a fejem Lorna felé –, sosem jelentél meg egy karácsonyi bálon sem, vagy épp egy születésnapi ünnepélyen.

- Nem Angliában élek – feleltem gondolkozás nélkül, hirtelen nem tudtam, mit hazudjak, szívem hevesebben vert, s hálóingem kirojtosodott aljával kezdtem játszani.

- Hát mégis hol? Egyáltalán aranyvérű családból származol? – Lorna most már nyíltan kimutatta ellenszenvét. Talán furcsa, de ez tetszett. Végre nem csak sajnálatot érzek, ha valaki velem beszél.

- Ha nem lenne aranyvérű, nem lenne itt – világított rá Sheila. Okos lánynak tűnt, hangja nem volt tudálékos, mint Averynek, de gondolkozása logikus volt. Bár kicsit tévedett. Anyám valóban aranyvérű volt, sokat mesélt a családjáról, akik Írországban élnek. A sziget egyik legnevesebb családja volt, minden mágus ismeri a nevüket, bár gyerekeiket inkább az Ír Klembau kollégiumba íratják, semmint a Roxfortba. Persze vannak kivételek, a roxforti leveleik ugyanúgy eljutnak hozzájuk, de a választás az övék. Anyám roxfortos volt, ahogy a Nagyúr is, akit később szolgált.

- Írországban éltem eddig, azért nem ismertek – szólaltam meg végül halkan.

- Basil Lynch is onnan való – élénkült fel a Monstro-lány.

- Az a szőke, göndör fiú az osztályunkból? – kérdezett vissza Kaprisha.

- Igen, ő – szinte láttam magam előtt, ahogy Gwen hevesen bólogat.

- Nem Aidan Lynch rokona véletlenül? – kérdezett közbe Sheila.

- Az meg ki? – mordult fel Lorna, s ha mozdulatait jól éreztem, eldőlt ágyán.

- Az ezerkilencszázkilencvennégyes Kviddics Világkupadöntőn ő játszott Ír színekben, az egyik leghíresebb fogó – hadarta Harper, mintha olvasná.

- Te meg honnan tudsz ilyeneket? – nevetett fel Lorna.

- Apám szintén Kviddicsezik, még itt a Mardekár színeiben is játszott – sóhajtotta keserűen Harper. Éreztem, felkavarja, ha az apjára gondol. A negatív érzések, bár ez a lány volt tőlem a legmesszebb, engem is elértek.

- Ami Malfoyt illeti – tereltem vissza a témát.

- Lupust? – pontosított Maisey, s én csak bólintottam.

- Az egyik rokona, véletlen nem Azkaban egyik rabja? – kérdeztem félve, s reméltem, nem kérdeznek rá, honnan tudom az ilyesmit.

- Dehogynem – vakkantotta Lorna, s felült ágyában. – Lucius Malfoyra gondolsz. Megint Azkabanba zárták jó pár hónapja. Nagyapám ismerte, együtt szolgálták a Nagyurat. Talán róla sem hallottál? – szegezte kérdését hozzám.

- Róla hallottam – suttogtam. – Anyám is őt szolgálta, ezért került Azkabanba. – éreztem, ahogy Avery fellelkesül, s már csepp jele sem volt teljes ellenszenvének. – Wanda Willson, így hívták – folytattam érzelemmentesen. – Két éve kapta meg a csókot – fejem ismét lehorgasztottam, így nem látták rezdüléstelen arcom. Megint kiváltottam belőlük a sajnálatot, de ezt most nem bántam. Csak Lorna volt, aki még esélyt sem akart adni nekem, de most elismeréssel mért végig. Tudom, éreztem magamon a tekintetét.

- Miért édesanyád nevét kaptad? – ocsúdott fel elsőként Sheila. Ez a lány túl okos, vele még gondom lehet.

- Mert anyám nem tudta… Nem akarta megmondani, ki az apám – hazudtam a betanult szöveget. Nem hittem volna, hogy az emberek ennyire kíváncsiak, kételkedve hallgattam Mr. Coltrane minden felmerülő kérdésre adott válaszát, amit majd nekem kell mondanom. És kellett, mert ezek a lányok, ezek a háztársak, mindent tudni akarnak. Nem lesz egyszerű dolgom, de élvezem.

- Ha most megbocsátotok – nyúltam az ágy függönye felé –, elfáradtam mára – s lassan behúztam magam körül. Közben jó éjszakát kívántak, én viszonoztam, s elhelyezkedtem a kényelmes ágyon. Éreztem, hogy ők is fáradnak, még váltottak pár szót fiú osztálytársainkról, aztán ők elaludtak.

Én nem alszom. Egy dementor sosem alszik. Életemben csak ritkán jött álom a szememre, akkor is csak anyám ölében. Ő volt az egyetlen, aki el tudott altatni, ő volt az egyetlen, aki azt akarta, hogy aludjak. Nem volt rossz érzés, de magamtól sosem volt rá szükségem, így most, gondolataimba merülve figyeltem vak tekintetemmel az ágy tetejét, s próbáltam elképzelni a Mardekár házat olyannak, amilyennek régen anyám mindig mesélte.

***

Reggel a szobatársaim lassan ébredeztek, ezért úgy gondoltam, elsőként használom a fürdőt. Egyszerű volt tájékozódni, halkan mondtam pár szót apám nyelvén, s a hangok visszapattantak a tárgyakról. Miután végeztem, s felvettem immár mardekáros egyenruhám, visszatértem a szobába, s pálcámmal a kezemben ültem ágyamon, s vártam, amíg a többiek elkészülnek. Fáradtak és nyűgösek voltak, nem sok szót szóltak egymáshoz. Mikor indultak reggelizni, Sheila állt meg előttem.

- Kikísérlek, rendben? – nyújtotta felém a kezét. Én elfogadtam egy bólintás kíséretében, majd elindultunk a nagyterem felé. Útközben Harper a pálcámról kérdezett, amit végig a másik kezemben tartottam.

- Galagonya fából készült, tizenkét és fél hüvelyk – válaszoltam.

- És a magja? – kérdezte kíváncsian.

- Dementor csont – suttogtam a választ. Éreztem, ahogy Sheila megütközik a válaszomon, de léptében nem állt meg.

- A pálcád is Írországból származik? – kérdezte reménykedve.

- Nem, Ollivandertől vettem – válaszoltam. Nem értem, mért baj, ha dementor csontja a pálcám magja?

- Ollivander csak pár maggal dolgozik, az egyik a sárkány szívizomhúr, ami az én nádpálcám magja. Azt mondta, nem bízik más magokban, mert kiszámíthatatlan az erejük – magyarázta, s már a bejárati csarnokban voltunk, a hangzavar egyre nőtt, s már semmi jele nem volt a tegnapi boldogságnak, mára csak az izgatottság maradt.

- Azt mondta, ez egy több száz évvel ezelőtti pálcája, sokat kellett várnom, mire a raktárból előhozta – meséltem. Élénken él bennem a nap, mikor egy egész aurorcsapat kíséretével elmehettem az Abszol útra, pálcát és talárt vásároltunk, üstöt és a bájitaltan gyakorlathoz az alap felszerelést. Könyvekre, pergamenre és pennára nem volt szükségem, hisz se írni, se olvasni nem tudok.

Ollivander egy kedves öregember volt, s a pálcát félve adta nekem, mikor az aurorok megsúgták neki, miféle vagyok, de elsőre megtaláltuk a nekem valót. Még sosem használtam, ezért kicsit félek az első óráimtól.

Az órarendet reggeli közben a házvezetőnk, Juliette Malfoy professzor osztotta ki, akiről már hallottam Lucius barátomtól. Juliette a barátom unokahúga volt, de nem szerette, mert félt, a nő a családi vagyont akarja megszerezni. Lucius mondta, hogyha a Roxfortba fogok járni, biztos találkozom majd vele, s majd adjam át az üdvözletét. Mikor odaadta az órarendem, halkan a fülembe súgta:

- Hogy van az én drága nagybátyám? – hangja cinikus volt, s éreztem a benne lévő gyűlöletet.

- Üdvözli magát – válaszoltam halkan, s Malfoy professzor gúnyosan kacagva lépett tovább.

- Mi volt ilyen vicces, Willson? – hajolt át az asztal túloldaláról Lorna.

- Semmi – siettem a válasszal, majd tereltem: - Mi lesz az első óránk? – azzal zsebre tettem az órarendet.

- Dupla bájitaltan, aztán egy átváltoztatástan, ebédszünet, délután pedig bűbájtan – segített ki Sheila.

- Köszönöm – suttogtam magam elé. Ahogy egyre többször mondtam ki ezt a szót, egyre jobban idegesített. Reggelire elém tettek egy vajas pirítóst egy bögre citromos teával, kelletlenül elfogyasztottam, majd hatan indultunk vissza a pincébe. Sheila kísérgetett, vissza a szobánkba magunkhoz venni a holminkat, majd a tanterem elé. Mire odaértünk, a fiúk már ott álltak, mind a heten. A lányok köszöntek nekik, én csak Sheila mögé húzódtam, majd hamarosan kinyílt a tanterem ajtaja, s bevezetett minket Malfoy professzor.

- Mindenki helyet foglalt, rendben – nézett körbe rajtunk. Sheila maga mellé ültetett, másik oldalán Maisey ült le. – Szűkösen vagyunk, ennyi diák még sosem járt egy osztályba, főleg nem ilyen veszélyes időkben – kezdett bele a tanárnő. – Általában némelyik órákat összevonva tartjuk, de nektek nem kell félnetek, a repülésoktatáson kívül nem kell másik ház tanulóival osztoznotok egy-egy órán. – a termen elégedettség haladt át, s mindenki vigyorogva nézett össze társával. – Én személy szerint, örülök, hogy ilyen népes elsőseim vannak, a kviddicscsapatot két éven belül úgyis le kell cserélni teljesen – Juliette próbált minket az iskolai élet szépségeiről meggyőzni, ami bevált az osztálytársaimnál, de én éreztem, teljesen máshol jár gondolatban. Nem tudtam hol, de hogy minden érdekli, csak a kviddics nem, az is biztos.

- Kezdjük a névsorral – tekintett le az asztalára, majd felolvasta a neveket, így megismerhettem az osztályunk másik felét is (William Crak, Aidan Fortescue, Christopher Higgs, Basil Lynch, Lupus Malfoy, Robert Ogden és Castor Zambini).

Az óra számomra unalmasan telt, mert eleinte csak Malfoy professzor beszélt, majd a többiek jegyzeteltek. A második órában azonban már csináltunk is valamit, egy egyszerű főzet volt, sebek gyógyítására, a professzor önálló munkát javasolt, de lehetett segítséget kérni.

Sheila szinte kapva kapott az alkalmon, összerakta nekem a hozzávalókat, és begyújtott az üstöm alatt. De aztán a saját főzetével kezdett foglalkozni, s egy percig csak álltam, tehetetlenül. Ez idő alatt furcsa érzések szabadultak el a teremben, Lupus Malfoyban harag gyúlt, akárhányszor a professzor elhaladt mellette, s a padszomszédainak, Willnek és Castornak magyarázott valami olyasmit, hogy ez a nő olyan mint a bátyja, Scorpius, a család szégyene.

Nem tudtam tovább a barátom unokájával foglalkozni, ugyanis Sheila mellettem motyogni kezdett, és kezébe vette kését. Kitapintottam az enyém nyelét, majd balkézzel megkerestem a ginzeng gyökeremet, és lemásolva Sheila mozdulatait, vékony karikákra vágtam. A lány végig motyogta magában, mit kell csinálni, ahogy olvasta tankönyvét, így könnyű volt tenni a dolgomat. Az óra végén mindkettőnk főzete tökéletes lett, ezt még azelőtt tudtuk, mielőtt Malfoy professzor ellenőrizhette volna. Nem egyszer megvágtam a kezem a késsel, s volt, hogy véletlen a forró üsthöz nyúltam, így megégetett. Az ital, ami kenőccsé sűrűsödött majdnem el is fogyott, mire a professzor odaért hozzánk.

- Miss Willson, az igazgatónő említette, hogy némely tárgyból felmentést fog kapni – lépett az asztalunk elé, mikor épp a bal kezemen próbáltam elállítani a vérzést. – Többek közt az én tárgyamból – célzott a sebes kezemre.

- Köszönöm, Malfoy professzor, de azt hiszem, tudok boldogulni – válaszoltam lehajtott fejjel.

- Nem lesz mindig maga mellett valaki, hogy segítsen – nézett Sheilára, aki értetlenül állt egyik lábáról a másikra.

- Addig megpróbálom megtanulni – néztem fel a tanárnőre, s éreztem, ahogy belenézve fehér szemeimbe próbál nyugodt maradni, s megfeszíteni az arcát, nehogy bárki is észre vegye a változást.

- Rendben – válaszolta végül, s egy fiolába kanalazott egy keveset a gyógyfőzetből. – Miss Harper – lépett tovább a professzor. Sheila átnyújtotta neki a saját készítményét, majd mikor a professzor átért egy másik asztalhoz, félve kérdezte meg:

- Mit tettem? – hangja megremegett, s félt.

- Amikor nézted a receptet, halkan motyogtad, amit olvastál. Nagy segítség volt – suttogtam neki, de attól tartok, Maisey is meghallotta.

- Nem akartalak bajba keverni – horgasztotta le fejét. – Legalább mi, mardekárosok tartsunk össze – nézett rám halvány, reménykedő mosollyal.

- Nem haragszom, sőt, arra kérnélek, máskor is segíts – kezdtem bele, ám a mondandómat Malfoy professzor szakította közbe, mikor bejelentette, hogy az órának vége, a holminkat hagyjuk itt, ne kelljen mindig cipelni.

Sheila karon fogott, s felkísért az átváltoztatástan terem elé, ahol McGalagony várt minket. Útközben elmondtam neki, hogy a délutáni tanuláskor szükségem lenne valakire, aki felolvas a könyvekből.

- Szívesen vállalom, én is könnyebben megjegyzem, ha hangosan felolvashatom. Ha egyedül tenném, bolondnak néznének – nevetett fel, majd bementünk az órára.

Az igazgatónő főként a tantárgyi követelményekről beszélt, hogy veszélyes mágiaág, ezért sem akarta még rábízni más tanárra. És ő nagyon jó volt, bár nem láttam, éreztem a biztonságot, amikor varázsolt, és ez megnyugtatott.

Végül sikerült találnom valakit, aki majd tanul velem, így ha csak az elméleti részét, de meg tudom tanulni. Nekem itt nem erős, okos boszorkánnyá kell válnom, hanem azt kell megtanulnom, hogyan boldoguljak a varázslók közt anélkül, hogy megöljem őket. A többi csak álca. Egy álca, aminek a fenntartására Sheila lesz a legjobb alany. Okos, és szorgalmas, pont ő kell nekem, nem is értem, miért a Mardekár lett a háza.

- Miss Willson! – ekkor vettem csak észre, hogy az óra véget ért. A többiek már csomagoltak, McGalagony igazgatónő pedig az asztala mögött ülve, a papírjaiba merülve szólított. Felálltam Sheila mellől, de ő azonnal megragadta a karom, s segített a tanári asztal elé mennem. – Köszönöm, Miss Harper, elmehet.

- Kint megvárom! – biccentett a lány, majd kiszaladt a teremből, felkapva az én holmimat is.

- Megvan már, ki fog önnek segíteni a tanulásban? – szögezte a kérdést a pergameneknek. Nem nézett rám, miért is tette volna, hisz elfoglalt volt.

- Igen, asszonyom – válaszoltam, s lehajtottam a fejem.

- És mégis ki volna az? – most már felnézett rám. Ideges volt, legfőképp türelmetlen.

- Sheila Harper – suttogtam magam elé.

- Tudja, milyen nap van, ugye? – állt fel, s szedte össze a pergameneket.

- Igen, ma megyek este az órára – válaszoltam, mire ő bólintott, kimérten és határozottan.

- Viszontlátásra! – köszönt el, s én sarkon fordultam, majd elhagytam a termet.

Kint Sheila várt rám, odaadta táskámat, majd együtt indultunk a nagyterem felé.