04. Titokzatos támadók

A Malfoy fiú izgatottnak tűnt, nehéz volt eldönteni, hogy már inkább tőlem szabadulna meg, vagy osztálytársai és Annelise után akar menni. Ha jól éreztem, az előbbi. Keze egyre gyengébben érintette vállaimat, amit bár nem bántam, de érezve az undort, melyet irántam táplál, inkább sértett. Gyorsabb léptekkel haladtam, eltávolodva tőle. Éreztem a meglepettségét, de magabiztosan közlekedtem, annak ellenére, hogy még mindig furcsa volt két lábon sétálni. Karját oldala mellett lengette, majd tartva a tempómat mellém szegődött. Éreztem, ahogy mély levegőt vesz, ajkai eltávolodnak egymástól.

- Remélem, Anne-nek nem esik baja – fojtottam belé a szót. Nem akartam felesleges kérdéseket, amikre nem tudnék egyenes választ adni. Sem értelmeset. Feszélyezett a fiú távolságtartó hozzáállása ehhez a helyzethez. Ő jelentkezett, hogy velem tart, nem én kértem. Mégis éreztem minden egyes pattanásig feszült idegeskedésének hullámát, melynek sok oka volt. Szinte ő maga sem tudta rendbe tenni az érzelmeit, és ez engem is felzaklatott.

- Csak segít Alnak és nekünk. – Hangja próbált nyugodt lenni, de túlságosan is hadart, hogy ezt bárki is elhiggye.

- Nem igazán repesett az ötletért – jegyzem meg halkan, de figyelmét nem kerülte el. – Így is keresi a bajt – emlékeimben Odette Cornaro, a griffendéles lány képe ugrott elő, aki furcsa hatással volt Annelise-re –, nem szeretném, ha a baj meg is találná.

Scorpius egy pillanatig levegőt sem vett. Okos fiú volt, érezte, hogy talán többet tudok a kelleténél. Nos, nem járt messze az igazságtól. Annelise az első napon igazán segítőkész volt velem szemben, ám hirtelen eltávolodott. Nem volt látható, vagy észrevehető, de én éreztem. Nem különösebben törődtem a dologgal, az osztálytársaim elvették minden figyelmem, de nem felejtettem el. Valami történt, és ennek köze van Odette Cornarohoz, aki Albus Potter féltestvérének, Kate Malfoynak az anyai féltestvére. Odette rosszban sántikál, éreztem a megemelkedett pulzusát a káosz közepette. Nem lennék meglepődve, ha a szegről végről rokon, aki ráadásul Potter, szintén letérne a rendszer előírt útvonalairól.

- Biztosíthatlak felőle, hogy nem fog baja esni! – Emelte fel alig hallhatóan hangját Scorpius.

- Azt hiszem, tévedtek veled kapcsolatban – halvány, gúnyos mosolyra húzódott ajkam.

- Tévedtek? Kik? – kérdezett vissza meghökkenve. Sikerült. Kizökkentettem a témából. Úgy tűnik, hirtelen haragú, vagy csak engem tisztel meg ezzel a feszült idegállapottal, nem tudtam eldönteni.

- Azt hiszi, nem vagy igaz Malfoy. Nem vagy mardekáros – itt megtorpantam, s szembe fordultam vele –, de ha legközelebb találkozom kedves barátommal, biztosítom felőle, hogy ugyanolyan arrogáns és pökhendi vagy, mint minden más Malfoy. Büszke lesz rád, hogy hollóhátas létedre nem tagadod meg a családod alapelveit, miszerint mindenki felett álltok.

Scorpius lábai a földbe gyökereztek. Attól tartok, kicsit keményebb voltam a kelleténél. Bármennyire is koncentráltam, magamba szívtam feszültségét, s bár éreztem, hogy monológom után bűnbánatot érzett, nem volt türelmem ezt megvárni.

- Innentől már visszatalálok – mondtam kevésbé erélyesen. – Köszönöm a segítséget!

Szaporán vettem az irányt a lépcsők felé, melyek a klubhelyiség folyosójára vezettek. Scorpius még sokáig állt egyhelyben, tanácstalanul, meglepetten. Végül szinte láttam magam előtt, ahogy vállat von, lezárja magában az ügyet, és Anne-ék után szalad. Megkönnyebbülést éreztem. Nem a sajátomét, az övét. Mikor már emeletek választottak el minket egymástól, még akkor is éreztem a felszabadultságot a szívében, hogy követheti barátait. Szívességet tettem neki, de magamnak is. Míg végighaladtam a kihalt folyosón, gondolataim ismét Annelise Wright irányába terelődtek.

A lány sok mindent mesélt magáról, de szinte semmit nem árult el. Azt hamar megtudtam, hogy ő és öccse, körülbelül ezer éve születtek, de egy gonosz boszorkány, név szerint Adelinda jégbe fagyasztotta őket. Adelinda, nem más volt, mint Almiro menyasszonya. Almiro nemrég kezdte fenyegetni a varázslótársadalmat, erős feketemágus volt. Ezeket az információkat Sheilának köszönhettem, illetve a többi osztálytársamnak, akikkel egy asztalnál tanultunk tegnap. Anne elmesélte, még az első napon, hogy Almiro egy árny. Egykor fenséges sárkány volt, egy másik dimenzió szülötte, de emberré akart válni. A változásba majdnem belehalt, így bár ember alakot öltött, léte szinte illúzió. Élet és halál közt rekedt, és most vadászik a négy őselem utolsó mágusaira. Brian Wright egy közülük, Mardekár Malazár leszármazottjaként, ő az utolsó földmágus.

Almiró, lévén hogy nem él, nem is tud meghalni. Azonban, hogy erős mágus maradjon, más lelkekből kell táplálkoznia. Ilyen lélek volt menyasszonya is, aki halála után, köszönhetően hogy évekig Almiro táplálkozott a lelkéből, árnylidérccé vált. Így most a testvérpár nem csak Almirótól, de Adelindától is retteghet. Megmosolyogtat a gondolat. Furcsa érzés a mosoly, mely arcomra kiül. Ismerem a boldogság mosolyát, éreztem másokon, de ez most nem ilyen volt. Irónia, azt hiszem így nevezik. Furcsa érzés, de melegséggel tölt el.

Azonban egy biztos, a Wright testvéreknek bármennyire is rettegniük kéne a közelgő ellenségtől, nem teszik. Vakmerőn teszik, amit tenniük kell. Aggódom Annelise-ért.

- Királykobra – suttogom hirtelen a falnak, mire az ajtó kitárul.

A klubhelyiség tele van izgatottsággal, pletykálkodással, és túlzott vidámsággal. Nem egy háztársam örömmel fogadta a hírt, miszerint az éjjel megtámadták az igazgatónőt. Sokan a leváltásáról beszéltek, mások sajnálták, hogy nem volt sikeres a támadás, és nem halt bele. Ismerősöket kerestem, de nem láttam tisztán. Az emberek érzelmei testet öltenek a szemeim előtt.

Azkabanban egy-egy rab olyanok voltak, mint pislákoló gyertya egy hatalmas szobában. Az elvarázsolt falak, a mágia, szürkés vonalakat rajzol elém, így tudok tájékozódni otthon, és itt Roxfortban is. Ám itt az emberek érzései határtalanok, így a körvonalaik is elmosódnak. A klubhelyiségnél csak egy zavaróbb hely volt az iskolában, a nagyterem. Az emberek nem tudják kontrolálni az érzéseiket, a dementorok pedig arra teremtettek, hogy elszívják az örömöt és boldogságot tőlük, ez a táplálékuk. Nekem sokat kellett gyakorolnom, és koncentrálnom, hogy mások csapongó érzéseit kordában tartva, fényként lássam a vak sötétben arcukat, hajukat, egész testük alakját. Azkaban remek hely volt a gyakorlásra, hisz az érzelmi kitörések csak az aurorokra voltak jellemzők. Roxfort viszont keményebb dió.

- Willow! – Sheila hangja átszelt az érzelmi káoszon, majd ő maga is előttem termett. – Hol a fenében voltál? – hangja dorgáló volt, érzéseit viszont kontrolálta. Nem volt annyira dühös rám, főleg hogy épségben előkerültem. Szép metszésű arca tisztán felderengett előttem, szemei pajkos csillogását tényleg csak a vak nem látta.

- Elsodort a tömeg – motyogtam magam elé, sajnálatot kiváltva belőle. – Egy hollóhátas kísért el – nem szerettem volna Scorpiust is belevonni, főleg nem szóbahozni a hollóhátasok kis akciózását.

- Ez kedves volt tőle – bólintott bizonytalanul, miközben a kanapékhoz kísért. Az osztály nagy része ott volt. Maisey mellett Aidan Fortescue ült, és hagyták abba a beszélgetést, hogy arrébb húzódjanak, nekem helyet adva. Kicsit távolabb Lupus Malfoy épp Castor Zambinivel, és William Crakkal folytatott mély diskurzust. A lányok többi része valószínűleg a hálótermünkben lehettek, a fiúk azonban a közelben voltak. Lupus Malfoy egyértelműen a hierarchia csúcsán foglalt helyet, és a többiek ellent mondás nélkül tűrték. Nálunk nem volt ilyen egyszerű a helyzet, és amíg rajtam múlik, nem is lesz az. Lorna Avery úgy gondolja, hogy ő lesz a vezérünk. Téved. Nem akarom én ezt magamra vállalni, de Sheila tökéletes lenne. Érzem rajta, hogy van benne potenciál, annak ellenére, hogy visszahúzódó. Csak egy kis lökés kell neki, amit idővel meg is fog kapni, tőlem.

- Hé, Willson! – Fortescue nem hiába volt az, aki. Aurája kövér kis fiút rajzolt tekintetem elé, ahogy felé néztem, mikor megszólított. – McGalagony megtámadása gondolom szíven ütött. – Stílusa felettébb gúnyos volt, a háttérben hallottam Basil Lynch és Robert Ogden kuncogó hangját.

- Miért kellett volna? – hangom semlegesre sikeredett, próbáltam közömbösnek mutatkozni.

- Ugyan, Willson – Malfoy hangja csöpögött a rosszindulattól. Ebben a pillanatban Sheila és Maisey visszavonulót fújtak, lelkük megremegett. Én is éreztem. Lorna pontosan ugyan így viselkedett, és akármennyire is ellenemre volt, ebben a pillanatban értettem meg mindent. – Észrevettük, hogy az igazgatónő különös figyelmet szentel neked – jegyezte meg félvállról. -

Azonban idő kérdése, hogy a ház többi tagjának is feltűnjön.

Érdekes hangszínre váltott a fiú. Éreztem, hogy szíve hevesebben ver, mintha ajándékot várna. Úgy hiszem, akar tőlem valamit. Szemeim összeszűkültek, ahogy fehér, fátyolos tekintetem a társaságon jártattam, megállapodva Lupus Malfoyon. A társaság kíváncsian várta a folytatást, így megadtam nekik:

- Mire akarsz kilyukadni, Malfoy? – soha nem hittem volna, hogy ezt a hangsúlyt valaha ki tudom csikarni a torkomból. Azkaban aurorjai beszéltek így a foglyokkal, tőlük ragadhatott rám. De nem hittem, hogy valaha is használni fogom. A társaság körül megfagyott a levegő.

- Tehetek neked egy-két szívességet, Willson – mézes-mázos hangja szinte fülbemászó volt, de engem nem vert át. Hosszú szünetet tartott, de én kivártam. Ahogy osztálytársaim is lélegzetvisszafojtva. – Feltéve, ha te is elárulsz nekünk egy-két dolgot.

A híres-neves Malfoy-vigyor. Lucius barátom ódákat zengett róla, főleg fiára volt büszke, amiért szinte tökéletesen tudta véghez vinni ezt az arcra festett, tömény gúnyt és aljasságot. Lupus Malfoy most talán apján is túlszárnyalt, fiatal kora ellenére.

- Mire vagy kíváncsi? – mentem bele a játékba, s a többiek izgatottan pislogtak hol felém, hol Lupus felé.

- Csak amire mindenki más – bólintott hanyag eleganciával, s kényelmesen hátradőlt a fotelében. – Honnan jöttél, és mi közöd McGalagonyhoz? – Nem kertelt, azonnal a közepébe vágott.

- Ahogy mindenki másnak is mondtam – kezdtem bele a szokásos szövegembe, színtelen hangon, azonban felegyenesedve –, Írországban élek, amióta anyám meghalt, és a rokonai nem akartak tovább foglalkozni velem, apám vigyáz rám. Amikor megkaptam a roxforti levelemet, nem akart elengedni az iskolába, de az igazgatónő személyesen keresett fel bennünket – hangom monoton volt, szinte én magam untam már.

- Ezt ismerjük, Willson! – vágott közbe Zambini. – Mi az igazságra vagyunk kíváncsiak!

Egy percre a vér is kihűlt bennem. Nem hiszik el, amit mondok. Körbe futtattam vak tekintetem, s bár csapongó érzéseik voltak, megpróbáltam rendezni helyettük. Így láthattam arcukat, testtartásukat. Élénk fehérség volt, amit láttam a sötétség homályában. Gőgös arckifejezések, óvatos kíváncsiskodások. Malfoy kifejezetten úgy pöffeszkedett a fotelében, mint az áldozatára váró vad.

- Mi hasznom származna ebből? – irányítottam kérdésem a fiúnak, nem törődve Castorral.

- Ha tudjuk az igazságot, megvédhetünk – vágta rá szinte kedvesen. Engem nem tud átverni. Számító dög volt, csak tudni akart, nem pedig tenni is érte.

- Meg tudom védeni magam, köszönöm! – azzal faképnél hagytam őket. Lábam nem érte a talajt, a tömegben ügyesen kerülgettem a háztársaimat, egy csendesebb, sötétebb zugot keresve. Éreztem megdöbbentségüket, Sheila még utánam is eredt, de a klubhelyiségünk kifejezetten nagy és zugos volt, el tudtam bújni előle a tömegben.

Csak az érzéseik csaptak meg olykor, de szinte hallottam, ahogy rólam beszélnek. Nem fogadtak el. Sheila Harper megkedvelt, de ezek után nem hiszem, hogy keresni fogja a társaságom. Jobban fél a többi aranyvérű gyerektől, minthogy kiálljon mellettem. Csak egy ember van, aki teljes mértékig, a végsőkig támogat, de őt megtámadták, és ha jól értettem pár felsőbb éves szóváltását, még most is a gyengélkedőn van.

Nem messze tőlem, a fal megnyílt. Nem a klubhelyiség bejárata volt, az tőlem elég messze helyezkedett el. Ezt az átjárót egy fali szőnyeg takarta, s még hallottam a fal másik oldalán a festmény hangját. Tökéletes.

Két ismerős alak settenkedett a szobába. Brian Wright kézen fogva húzta magával Odette-et, akinek a szíve megremegett az idegen klubhelyiségben. Brian ügyesen lavírozott az emberek közt, egyenesen a hálókörlete felé terelve a lányt. Odette furcsa érzésekkel küzdött. Ismertem mind. Sok azkabani fogoly bánja meg tettét. Sokan elmélkednek azon, milyen tetteket hajtottak végre az életük során. Szinte magam előtt láttam a gondolatait, amelyek az érzéseit keltették benne. Elégedett volt azzal, amiket tett. Ugyanakkor görcsösen ragaszkodott hozzájuk, titkolta őket. Olyat tett, amit nem híresztel, amit senkivel nem oszt meg. Szorongott, bár Brian közelségétől nyugodtabb volt, kedvelte a fiút. Nem sok időt hagyott nekem az utolsó földmágus, gyorsan eltűntek a fiúk hálókörletét rejtő ajtó mögött.

Odette különösen közel került a Wright testvérekhez. Brian kedves oldalát erősítette. Bár nem sokat beszéltem a fiúval, eléggé zárkózott volt irányomba. Mégis, Odette közelségét mintha szomjazta volna. Erre mondhatják, hogy jó hatással van rá. Annelise más tészta volt. Ő feszengett, ha a lány a közelben volt. Rá kifejezetten rossz hatással volt, nem érezte jól magát, állandóan feszült volt. Valami borzalmasat tehetett Odette, és ebbe Annelise-t is belerángatta. Briant viszont nem avatta be a történésekbe. Elmondta volna neki, éreztem, hogy pattanásig feszül, hogy majdnem kibukik belőle, de nem tette. Erős lány volt, törékeny alkata ellenére. A lelke mindent kibírt, nehezen törhető.

Lassan nyugodtabbak lettek a kedélyek a klubhelyiségben, sokan a hálókörletükbe mentek, én azonban biztonságban voltam a titkos átjáró kötelében, ahol a kis páros belopózott. Közeledett az ebédidő, a háztársaim, az idősebbek megvitatták körülöttem, hogy az ilyen veszélyes helyzetekben a roxforti házimanók a klubhelyiségekbe hozzák az ételt. Ezt nem akartam megvárni. Ugyan bár már kevesebben voltunk, alig érződött a jelenlétem. Próbáltam visszafogni az éhségem, de a gyermeki öröm, a fiatalok határtalan jókedve csillapíthatatlanná teszi az étvágyam. Ígéretet tettem, hogy nem bántok senkit a Roxfortban. De az ösztöneimnek nehezen tudtam megálljt parancsolni. Eddig az igazgatónő csak egy különórán gyakorolt velem, és nem igazán éreztem a hatását. Bíztatott, hogy hosszú folyamat lesz. De aggódom, hogy addig hányszor szegem meg az ígéretem.

Ahogy elhagytam a klubhelyiséget, akaratlanul is csak arra tudtam gondolni, hogy a képességeim, amiket apámtól örököltem, mintha felerősödtek volna. Minél inkább el akartam nyomni magamban, annál jobban hagyatkoztam rájuk. Attól tartok, sosem tudom kiirtani magamból a szörnyet. Annak születtem, mindig is az leszek. A látásom egyre élesebb lett, az érzékeim minduntalan fürkészték az embereket. Egyes érzelmek olyan hevesek voltak, hogy szinte a gondolatokat is hallottam. Pár napja vagyok csupán a Roxfortban, de hatalmas változásokon estem át. Ijesztő változások, és csak remélni tudom, hogy irányítani is tudom majd. McGalagony mára ígérte a külön óránkat, és most, hogy támadás érte őt, nem jelzett.

Halkan suhantam a kihalt folyosókon, lábam nem ért talajt, ám hosszú köpenyem ezt nem engedte láttatni. Nem bíztam a véletlenre, hisz a folyosókat tanárok és prefektusok, iskola elsők járták, és keresték a támadókat. Az első emeleten egy fali szőnyeg mögé húzódtam, ahogy az egyik prefektus elhaladt mellettem. A szőnyeg egy kényelmes beugrót rejtett a falban, így észrevétlen megbújhattam. Ám a fiú megtorpant, s én a szöveten át sugárzó lelkének vakító fényét csodáltam. Szinte vonzott ez a magával ragadó kisugárzás. Kétkedett, elbizonytalanodott. Mintha látott volna, mintha érezte volna a jelenlétem. Tekintetét az enyémben éreztem, egy pillanatig levegőt se vettünk. Éles hang hívta el, így nem maradt tovább, s hamarosan én is kimerészkedtem búvóhelyemről.

A gyengélkedő ajtaja varázslattal volt lezárva. Pálcám csődöt mondott, ahogy suhintottam a zár felé. A galagonyát talárom ujjába süllyesztettem, majd mély levegőt véve tenyerem a kemény tölgyfa ajtóra tettem. Szemeim lehunytam, s teljes mértékig engedtem, hogy apám öröksége átvegye felettem az uralmat. Az egész emeletre kiterjedt a látásom. Mindent láttam, mindent éreztem, mindent és mindenkit. A folyosók üresek voltak, a gyengélkedőben csak McGalagony igazgatónő vendégeskedett, Madame Pomfrey távolabb volt, őt sem éreztem. Nem véletlen volt zárva az ajtó. Erős varázslat volt, szinte égette a tenyerem, de egy újabb mély lélegzetvétellel szinte megfagyott körülöttem a levegő. Próbáltam koncentrálni, és nem elvenni a sérült professzorasszony maradék jókedvét. Csak a varázslatra figyeltem, s lassan megtört. A zár kipattant, s elemelve tenyerem a kemény, már fagyos tölgyről, az kezem irányában mozdult.

McGalagony szinte mintha várt volna. A középső ágyak egyikén feküdt, fejét felém fordítva, tekintete homályos volt, de mélyen remény csillogott. Arcára halvány mosolyt erőltetett. Gyenge volt, s mikor oda értem hozzá, kezét felém nyújtotta. Minden mozdulat fájt, éreztem, ahogy összerándul a teste, mikor a takaró alól kibújtatta öreg karjait. Nem szerettem, ha hozzám érnek, most mégis valami arra késztetett, hogy apró ujjaimat az övéi közé fonjam. Melegség öntötte el, míg az én szívembe mintha valaki erős kézzel markolt volna.

- Köszönöm, hogy meglátogatsz – hangja erőtlen volt, arcára mintha eddiginél mélyebb ráncok szöktek volna.

- Nehéz volt bejutnom – furcsa érzések kerítettek hatalmába. Érzések, melyeket én éreztem. Tudom, hogy belőlem jöttek, hisz tisztán éreztem az övéit, más pedig nem volt körülöttünk. Az ő érzéseit könnyen tudtam értelmezni, de a sajátjaimmal bajban voltam. Mik ezek? És miért ilyen intenzívek?

- Poppy különleges varázslatokat tud, csak ritkán használja – különös, cinkos mosoly bujkált ajkain. – Nem lehetett nem észrevenni, hogy be akarsz jönni – hangja egy árnyalattal ridegebb lett, s szívem beleremegett. – Legközelebb légy óvatosabb.

- Nem volt senki a folyosón, és az emeleten sem! – védekeztem azonnal. Én tényleg, legjobb tudásom szerint tettem, amit tenni vágytam. Csitító hangja megnyugtatta felkorbácsolt lelkemet, majd dorgálva fojtatta:

- Tudom, hogy vigyáztál. Csak azt akartam mondani, hogy magam is meglepődtem, hogy sikerült megtörnöd a védő bűbájt. Erősebb vagy, mint hittem – egyszerre volt büszke, és remegett meg tőlem. Bizalmat szavazott nekem, és ez nem látszott megtörni, de mérlegelte a kockázatot velem kapcsolatban.

- Nem akartam önnek ártani – szabadkoztam. Úgy éreztem, talán mégsem tudtam kellő képen kordában tartani az erőmet, és gyengébbé tettem őt.

- Nem bántottál. Csak a levegő fagyott meg – egy pillanatra elgondolkozott, a távolba révedt tekintete, majd hirtelen szemeimbe mélyesztette átható pillantását. – Különös figyelmet szenteltél, hogy uralkodhass a képességeiden. Érezhető volt a tudatos figyelmed.

Megremegett a kezem a kezében. Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Szívem hevesen vert, arcom kisimult. Ajkaim akaratlanul húzódtak, nem észre vehetően, de azt hiszem, ezt hívják mosolynak. Igen, így szokott kezdődni. Gondtalan arcot szoktam látni, pont mosolygás előtt. Ajkaim hamar elernyedtek, ahogy ezen az egészen gondolkoztam. Csak később jöttem rá, hogy büszkeség volt, amit akkor éreztem. Büszke voltam magamra, hisz életemben először elismerték azt, aki vagyok.

- Igazán kedves tőled, hogy aggódtál értem – szakította meg a beállt csendet az igazgatónő. Megütköztem szavai hallatán. – Madame Pomfrey kellő ellátásban részesít – biztosított, s kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt. Nem értettem, mire céloz. Azt állítja, aggódom érte. Nos, nem vagyok biztos benne. Érdekelt a hogyléte. Kíváncsi voltam, hogy minden rendben van-e vele. De aggódni… Ebben nem voltam biztos.

- Csak az esti különóránk miatt jöttem – hajtottam le fejem, s hosszú fekete tincseim előre libbentek. Mardosott belülről a hazugság. McGalagony megkeményítette vonásait, s elengedte a kezem.

- Ha nem bánod, áttesszük holnap estére – jelentette ki szárazon. – Addigra átfésülik a kastélyt a támadóim után. Addigra biztonságos lesz. – Mintha magát is győzködte volna. Tekintete hirtelen szegeződött megint rám, mikor felemeltem fejem. Aprót bólintottam, majd egy lépést hátráltam. – Jobb lesz, ha lassan indulsz, mielőtt Poppy visszatér.

Mosolyra húzta száját, ahogy habozva bólintottam megint. Nem akartam ott hagyni, egyedül. Nem akartam, hogy rosszabbul legyen, és legfőképp nem akartam elveszteni.

- Jól leszek – jegyezte meg, szinte suttogva, ám az érzései erősek voltak. Megint csak bólintottam, de már nem kételkedtem. Sarkon fordultam, s amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a gyengélkedőt. A pince folyosóit jártam, kihasználva a csendet és néptelenséget. Új zugokat fedeztem fel, s találtam rá a házam klubhelyiségének külső falaira. Érdekes dolgok szűrődtek ki a nedves falak túloldaláról, s egészen estig ezzel szórakoztattam el magam.

***

– MINDEN TANULÓ AZONNAL JÖJJÖN A NAGYTEREMBE! A KLUBHELYISÉGEK NEM BIZTONSÁGOSAK! MA MINDENKI A NAGYTEREMBEN TÖLTI AZ ÉJSZAKÁT! A TANÁROKAT A SZÁMUKRA KIJELÖLT FOLYOSÓRÉSZRE KÉREM!

Az igazgatónő hangja élesen szelte át a kastély falait. A folyosók megteltek harsogó diákokkal, és feszült tanárokkal, ahogy mindenkit a nagyterembe irányítottak. A tömeggel tartottam, ha McGalagony nem lát a többiekkel, számon kérné rajtam. A hatalmas terem most még nagyobbnak hatott, ahogy mindenkinek alvóhelyet biztosítottak. A házak elvesztették asztalaikat, határaikat. Mindenki a számukra legkedvesebb személyekkel verődtek egy kupacba, így történt, hogy Sheila odahívott magához.

- Egész délután nem láttunk – mért végig átható tekintettel.

- A klubhelyiségben voltam – hazudtam könnyedén.

- Malfoy kegyetlen tréfát űzött – ingatta fejét, hangját halkabbra véve. – Tudod, a többiek sokáig beszéltek rólad.

- Nem tudnak semmit – súgtam neki, s ő elismerően bólintott.

- Nem is kell. Had pukkadjanak meg! – kezével végigsimított vállamon. – Majd találnak jobb elfoglaltságot, ne aggódj.

Egyszerre tekintettünk körbe a nagytermen. Mi ketten voltunk, Maisey Alderton már Lornáék társaságába keveredett, minket elsőéves hugrabugosok vettek körül. Sheila mellettem volt, de éreztem csalódottságát. A közös ellenségek kötöttek össze, nem több. Ekkor megéreztem a páni félelmet, ami annyira ismerős volt. Odette nesztelenül bújt takaró alá Brian mellett. Az egész napot együtt töltötték, de a lány mintha feszültebb lett volna. Mindenki hamar elaludt, Sheila mellettem szuszogott. A minket mustráló tanárok közül McGalagony éles pillantást vetett rám; már csak én ültem az ágyamban. Gyors bólintás után elhelyezkedtem, majd lehunyva szemeimet alvás mímeltem.

Érzékeimet óvatosan engedtem szabadjára. Mindenki aludt, csak egy-egy tanár járkált körülöttünk, felváltva. Szinte elálmosodtam, annyira unalmas volt a semmit tevés. Nem sokkal éjfél előtt lehetett, mikor Annelise kijátszva a sötét varázslatok kivédése tanár figyelmét, besurrant a terembe. Nem messze tőlem találta meg öccsét és Cornarot. Egy másodéves hugrabugost könnyű szerrel tolt arrébb, hogy Brian mellett elhelyezkedhessen. Óvatos pillantást vetett Odette felé, majd az igazgatónőt kereste tekintetével. Gondolatai szinte ordítottak, érzelmei hevesek voltak, szíve kalapált.

Azt hiszem, ebben a pillanatban értettem meg mindent. Odette jól leplezte tetteit, de Annelise mindent elárult. Nekem, aki könnyen olvasok másokban, főleg a bűnösökben. Odette Cornaro megtámadta az én pártfogómat. A nőt, akiért kockáztatva a sorsomat, otthagytam biztonságos, barátokkal teli életem, és ide jöttem. Cornaro sikeresen kihívta a gyűlöletemet. Ennek tetejében pedig az első boszorkányt, aki segítőkészen állt hozzám, eltaszította mellőlem, és belekeverte a kis magánakciójába. Halvány pillantás volt, mikor Anne megérkezett, egyből engem keresett. Szíve megnyugodott, mikor megtalált, majd feszengve fürkészte a tömeget Odette után. Nem akart a közelében lenni, kényszert érzett, de megtette.

Abban a pillanatban, sok minden történt. Annelise elaludt, Odette szinte felriadt. A tanárok az ajtóban gyülekeztek, és jelentést tettek McGalagonynak. Nem találtak senkit. Nem is találhattak, hisz a támadók ott feküdtek előttük. Malfoy professzor gúnyos stílusától a többi tanár hátán felállt a szőr. Miután az igazgatónő kiadta parancsba, hogy még egyszer kutassanak át mindent, csak ketten maradtak. Odette édesanyja, Malfoy professzor, és az igazgatónő. Juliette kétségbe vonta, hogy itt a helyem. Mardosott a gyűlölete. Megszoktam már, mégis, ő volt a házvezető tanárom. Ha ő gyűlöl, hogy várjam el, hogy a társaim elfogadjanak?

Minerva McGalagony a lehető legerélyesebben állt ki a védelmemben, majd parancsolt rá a nőre, hogy neki is van feladata. A prefektusokat is elbocsátotta egy-egy folyosóra, míg ő felhajtotta a nemrég kapott pohár whiskyt. A nagyterem felügyelet mentes lett, de még pár percet várt. Odette Cornaro kibújt ágyából, majd az ajtó felé vette az irányt. Visszanézett Brianre, sajnálkozón, majd erőt vett magán, és otthagyta. Otthagyott mindenkit. Végleg csend telepedett a helyre. Békés nyugodtság, mely engem is elálmosított. Nem aludtam el, de gondolataimat hagytam, hogy szabadon szárnyaljanak mások álmain. Nem csúfítottam el senki álmát, ahogy valamelyik éjjel Lornával tettem. Most csak csendes megfigyelőként voltam jelen.

Gyermeki álmok szabadságról, szerelmekről és békéről. Egy-két alsóbb éves rémálmoktól reszketett. Álmaik zavarosak és kaotikusak voltak. Némelyiküknek csak egy kis segítség kellett, hogy megnyugodjon háborgó lelkük. És én ott voltam, gátat szabtam szorongásaiknak, és hagytam, hogy a pozitív gondolatok elárasszák elméjüket. Jóleső érzés volt segíteni rajtuk. Az idő is gyorsabban telt.