03. Mozgalmas éjszaka

A kastély falai tompa zajokat vertek vissza, ahogy a lépcsők felett elsuhanva az igazgatói irodába tartottam. Nem tudtam, mire számítsak. Elképzelésem volt, hisz tapasztaltam már a Patrónus bűbájt, de nem tudtam, az igazgatónő mennyire erős patrónust fog nekem megidézni. Ha az azkabani látogatásából indulok ki, nagyon erős boszorkány, épp csak az volt kétséges számomra, most mennyire fog megkínozni.

Igen, egy patrónus számomra émelygést és undorodást hoz. A boldogság eme tömény és undorító formája elviselhetetlen egy magamfajta dementornak, és azoknak is, akik nem olyan félvérek, mint én. Mikor másoktól elszívjuk az életörömöt, a legélvezetesebb a pillanat, mikor a remény legcsekélyebb fénye is kihunyt szemükben, szívűk keserűséggel telik meg, s olyan sötét lelkűekké válnak, mint mi magunk.

Az ajtót lassan nyitottam ki, megint elfogott az a különös érzés, mely az igazgatói irodát lengte körül. Hasonló volt, mint az aurorok irodája Azkabanban, általában ha oda mentem, mindig büntetést, vagy szidást kaptam. Hiába tudtam, McGalagony igazgatónőtől semmi ilyesmire nem kell számítsak, mégis, összerándult a gyomrom.

Bezártam magam mögött a tölgyfa ajtót, s lassan az asztala elé lebegtem, majd talpra érkeztem. A professzor asszony szorgalmasan írt valamit, s fel sem nézett rám, csak biccentett, mikor megérezte vak tekintetem magán.

Az idő vészesen lassan telt, s én egyre jobban féltem, csak a patrónusra, és az elviselhetetlen undorra tudtam gondolni, ami szinte a halálba fog kergetni, és a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, mikor. McGalagony csak írt és írt, az idegeim pedig pattanásig feszültek.

- Miss Willson, megértem, hogy izgatott, de a Miniszter úrnak készülő jelentésem kezd komorrá fordulni, pedig épp arról kéne tájékoztatnom, hogy semmi probléma nem lépett fel önnel kapcsolatban az első napokban – állt meg egy pillanatra az igazgatónő az írásban, mikor már nem tudta tovább türtőztetni magát.

- Sajnálom – horgasztottam le fejem, hogy hosszú tincseim arcomba hulljanak. Elvesztettem az önkontrollt, s a harag, melyet a professzor asszony iránt tápláltam, szinte támadásba lendült át. Nem akartam, ösztönös volt, s valóban sajnáltam. Nem ezért jöttem, hanem pont az ellenkezőjéért. Ahogy ott álltam és vártam, lassan kezdtem kétségbe vonni, hogy valaha is ki tudja belőlem irtani ezt a megfékezhetetlen ösztönt az öreg boszorkány. Ám amikor letette pennáját, majd könnyed mozdulattal felállt, hátráltam egy lépést, megbotolva az egyik székben, s megremegtem, ahogy felnéztem rá.

- Nincs oka félni – nyugtatott, de nem győzött meg. – Ha kérhetem, ne tanúsítson ellenállást, próbálja meg elviselni a kínt – tanácsolta, mire én csak nyeltem. Elviselni? Lehetetlen! Mintha azt kérné a tengertől, hogy vihar idején ne korbácsoljon hullámokat. De nem volt több időm felkészülni, még ha tudtam is volna, hogyan tegyem. Pálcája suhant, hangja könnyed volt, s a szobát elárasztotta a forróság.

Órákon át menekültem. A földön, a levegőben, mindenhol utolért, s mikor hozzám közel jött, égetett. Most az egyik legsötétebb sarokba kuporodtam össze, mintha ott sem volnék. Azt kívántam, bár ne tudná hol vagyok, felejtse el, hogy létezem. De mögöttem állt, a szoba másik felében, az ablak előtt. Pálcáját eltette, s karba font kézzel figyelt. Remegtem, émelygett a gyomrom, és semmi másra nem vágytam jobban, minthogy újra Azkaban falai közt repülhessek.

- Talán hallott róla – vonta el figyelmem rosszullétemről –, hogy nem maga az egyetlen félvér, aki Roxfort küszöbét valaha is átlépte.

A legkevésbé sem érdekelt mások nyomorúságos életének sikertörténete, nem érdekelt, hogy kitartással elérhetem a célom. Sokat hallottam ezt, főként anyámtól, de már az igazgatónő is említett efféle buzdító szónoklatokat. Nem érdekelt! Szédültem, és elfáradtam. Undorító érzés volt magatehetetlenül ülni, és küzdeni a szűnni nem akaró álmossággal. Ritkán aludtam, nem volt rá oly sokszor szükségem, mint az embereknek, de sűrűbben, mint egy dementornak. Mindig találtam magamnak elfoglaltságot, így csak akkor pazaroltam az időt alvásra, ha unatkoztam. Régen, mikor még anyám élt, vele aludtam. Az más volt, akkoriban minden időt vele akartam tölteni, akkor is, mikor ő nem volt tudatánál. Akkor nem sajnáltam az időt. De most, a tehetetlenség nyomasztó volt, el akartam menekülni előle, nem pedig dajka meséket hallgatni.

- A makacsságod nem előny, nem vezet előrébb – sóhajtotta szinte csalódottan. Talán a fejembe lát? – De ahhoz, hogy megértsd, miért teszlek ki ekkora fájdalmaknak, tudnod kell, ez az egyetlen lehetőséged.

Felé fordítottam fejem, de nem néztem rá. Szorosabbra fogtam a szorítást hasamon, s beletörődően hallgattam. Lehet, hogy makacsnak tartott, de ő még inkább az volt.

- Roxfortban megfordult már félig óriás, nyolcadrészt véla, és dementorivadék is. Rajtad kívül.

Lassan megfordultam egész testemmel, lábaimat fölhúztam, s fejemet a falnak támasztva hallgattam tovább. Valóban hallottam róla, hogy mások is léteznek, olyanok mint én, félvérek, dementorok leszármazottjai. A Minisztérium ebben az országban csak egy ilyen esetet tudott felmutatni, de mikor felmerült, hogy én is kaphatok-e mágusoknak kijáró tanítást, McGalagony igazgatónőnek csak elég volt erre hivatkoznia, s nem volt több kérdés.

- Pár évszázada került ide, Dilys Derwent idején.

- Parancsolsz, Minerva? – szólalt meg hirtelen valaki a szobában. Napról napra egyre jobban idegesítettek a festmények, de lassan megszoktam a körülöttem lévő lelketlen alakokat, s már közel sem leptek meg jelenlétük.

- Noah-ról beszéltem az ifjú hölgynek – biccentett felém az igazgatónő, felelve az elődjének.

- Ó, emlékszem rá. – A nő hangja szentimentális volt, s elégedetten hümmögött. Én kérdőn néztem igazgatónőmre, aki egy köhintés után folytatta.

- Nos, Noah édesapja szintén dementor volt, akárcsak a tiéd. Akkoriban országszerte elszaporodtak, nem úgy, mint az elmúlt pár évtizedben.

- Vagyis ő nem Azkaban lakója volt – szólaltam meg a lehető leghalkabban. Furcsa volt, hogy erre kitért, kíváncsivá tett, hová akar kilyukadni ezzel.

- Pontosan. Miután a Teszlek Süveg beosztotta a Hugrabugba, ő is hasonló feladatok és kihívások elé nézett, akárcsak te. Az akkori sötét varázslatok kivédése professzor foglalkozott vele, és igen gyors fejlődést tapasztaltak. A hetedik éve végére már elnyomta magában a sötétséget, nem szomjazott emberi lelkekre, mi több, barátai lettek, a legtöbb vizsgáján átment, és egy átlagos életet tudott kezdeni – hadarta McGalagony, mintha csak az elméleti oktatáson akarna túlesni. – Állást kapott egy apró kis üzletben az Abszol úton, megházasodott, gyermekei azonban nem születtek. – Mintha érezte volna, mire akartam rákérdezni. Hirtelen megfordult a fejemben, hogyha nem is félvérrel, de negyed, vagy nyolcad vérű társaimmal akár még a kapcsolatot is felvehetném. Ők talán tudnának egy kevésbé halálba kergető módszert, hogy én is be tudjak illeszkedni.

- Noah hosszú és boldog életet élt...

- Mikor halt meg? – vágtam közbe illetlenül, de nem foglalkoztatott.

- Százharminchét évesen hunyt el – válaszolta az igazgatónő, enyhe éllel hangjában, majd visszatérve monoton stílusához, folytatta. – Nem volt se híres, se mindennapi beszédtéma, de kiközösített vagy megvetett sem. A te történeted szinte hasonlóan kezdődött, ám vannak bizonyos tényezők, melyre bár én is felfigyeltem, a Minisztérium emberei is felhívták a figyelmem. – Furcsa fordulatot vett a beszélgetés, de csak hallgattam. Szorító érzés fogott el gyomortájékon, így összébb kuporodtam. – Te születésed óta dementorok közt éltél, és hallottam pár incidensről. – Itt megállt, s jelentőségteljesen nézett rám. Bár nem láttam, éreztem, s úgy véltem, ilyenkor mindig kutakodva kissé előre billenti fejét. Jól sejtettem, hogy megerősítésre vár, mert csak bizonytalan bólintásom után folytatta. Persze, tudtam miről beszél. Amikor magam is megcsókolhattam az elítélt bűnözőket Azkabanban.

- Személyesen kezeskedtem érted, hisz a környezeted nem volt elég meggyőző a Minisztériumnak. De tudatni akartam, hogy miután a Mardekár-házba kerültél, magam is elbizonytalanodtam. – Egy pillanatra minden megszűnt. Nem bízik bennem. Szinte időm nem volt végiggondolni az utolsó szó valódi súlyán, máris folytatta. – Ezek a különórák bizalmon alapulnak. Én szeretnék bízni benned, de ehhez tudnom kell, hogy mik a szándékaid.

Hosszú ideig nem válaszoltam, talán feltűnően sokáig. Kinyitotta az ablakot, ezzel friss levegőt engedve a szobába, ám gondolataim zavarosabbak voltak annál, hogy egy kis hajnali friss levegő mindent kitisztítson. Pusztán azért, mert Mardekáros lettem, mert anyám a Nagyurat szolgálta, apámat a sötétséggel azonosítják, mint dementort, és mert egy börtönnyi rabbal nevelkedtem, elítél, holott semmit nem tettem, pusztán oda születtem.

- Ez nem igaz! – hangja élettel teli volt, megrovó és egyben bocsánatkérő. – Nem ítéllek el, de a feltétlen bizalomhoz elengedhetetlen tudnom, hogy merre tartasz. Ha nem kérnék számon minden mozdulatod rajtam, nem aggódnék. De túl nagy a nyomás, és öreg vagyok ehhez.

- Olvas a fejemben? – tértem ki a közvetlen válasz alól, s álltam fel biztonságos zugomból, majd indultam az ablak felé. Ő már nem állt ott, asztala mögött, székére roskadt le.

- Nem tagadom, jártas vagyok a legilimenciában. Bár a te elméd ködösebb másokénál, inkább csak az érzelmi reakcióidat érzem.

- Ugyanazt, amit én érzek másokkal szemben – álltam meg a nyitott ablaknál, s támaszkodtam meg a keretben; még mindig szédültem.

- Azt hiszem – motyogta maga elé McGalagony, s levette szemüvegét, hogy megdörzsölhesse szemeit. Hazudtam volna, ha azt állítom, hogy nem haragudtam. Volt valami, kettőnk közt, amit eddig csak édesanyám és köztem tapasztaltam, bár az igazgatónő felé halványabban éreztem, néha mintha ott sem lett volna. De ez megszakadt. Nem teljesen, de sérült, és így nehezebb volt minden kimondott szó.

- Azt szeretném, hogy olyanná váljak, akire anyám büszke lehetne, ha élne – mondtam a vaksötét éjnek, s a beáramló szellőnek, mely kifújta hajam arcomból. Éreztem, ahogy egy pillanatra elgondolkozik, majd megkönnyebbülten sóhajt.

- Értem – fűzte hozzá, majd újra felvéve szemüvegét, maga elé húzott pár pergament. Az igazgatónő tudta, hogy édesanyám egyik legnagyobb vágya az volt, hogy ember legyek. Nem mintha megtagadta volna dementori létem, de nyíltan közölte velem, hogy ő csak egy kislányt lát bennem, egy ébenfekete hajú lányt, amilyen ő is volt gyermekkorában. Mikor idejöttem, volt választásom. Maradhattam is volna, de egyetlen ok hajtott: anyám. Azt hiszem, az igazgatónő értékelte eme elhatározásomat.

- Itt az ideje, hogy visszatérj a hálókörletedbe.

Bólintottam, majd az ajtó felé lebegtem, ám az zárva volt. Félénken fordultam vele szembe, mire csak felemelte fejét, rám nézett, majd az ablak felé fordult. Egy szót sem szólt, csak némán újra pergamenjeibe temette magát. El sem mertem hinni. Valóban megengedné, hogy... Attól tartok, elnyertem a bizalmát. Összeszedtem minden erőm, már ami maradt, s kiröpültem a nyitott mozaiküveges ablakon. Még éreztem, ahogy elmosolyodik, aztán már csak én voltam, a kastély meredek tornyai, és a sötét éj.

Ahogy ott repülhettem, újra erőre kaptam. Vagy háromszor körbeszálltam egy tornyot, azt hiszem, a Hollóháté lehetett, a klubhelységben alvó pár diákból ítélve, akik valószínűleg ájulásig tanulták magukat. Az összes szobában monoton alvás és nyugodtság érződött ki, mintha csak otthon lettem volna, leszámítva a rettegés általános légkörét. Az egyik szobában felriadt valaki, így inkább lejjebb ereszkedtem, magam után hagyva a bú kellemetlen érzését, s magamba szívva mindent, amitől boldog lehetett bárki is.

***

A másnap reggelt jobbnak láttam a klubhelyiségben várni. Mikor hajnalban visszatértem, senki nem volt ott, így letelepedtem a kandalló elé a kanapéra, s vártam, amíg osztálytársaim fel nem ébrednek, hogy elinduljunk reggelizni. Ha rögtön a nagyterembe mentem volna, azt túl feltűnőnek véltem, bár így is volt, akit nehezen tudtam meggyőzni.

- Biztos minden rendben? – tudakolta harmadjára Sheila Harper, aki úgy tűnt állandó kísérőmmé lesz az elkövetkező időkben. – Egyedül eljutni a szobánktól a klubhelyiségig! És még csak fel sem ébredtünk! – hápogott, felfelé menet a lépcsőn. Végig a karomba karolt, s szorosan szorított, mintha a halálom előtti utolsó sétámat tenném.

- Mélyen aludtatok – válaszoltam szűken, egyáltalán nem volt kedvem csacsogni. Sheila volt még a leg rokonszenvesebb, összes társam közül, de rengeteget tudott beszélni, ami felettébb idegesítő volt. Ahogy a reggelihez igyekeztünk, úgy vettem észre, Sheila inkább keresi az én, vagy Maisey Alderton társaságát, mintsem a másik három szobatársunkét. Furcsa légkör uralkodott hatunkon, még nem teljesen értettem, mi folyik körülöttem. Ám amikor megérkeztünk, nem is érdekelt tovább, hisz Annelise büszke auráját éreztem meg, az asztalunk legvégében.

Éreztem, hogy rám emeli tekintetét, de mintha habozna, hogy oda hívjon magához. Ránéztem, s bár nem láttam, tudtam, hol ül. Néha úgy éreztem, bár emberi módon vak vagyok, élesebben látok, mint bárki más. Kicsúsztattam karom Harperéből, s bizonytalan lépést tettem Anne felé. Nem mintha bármi kétségem is támad volna, de előbb meg akartam bizonyosodni, hogy szinte senki nem vette észre a kis magánakciómat. Sheila figyelmét lekötötte a Maisey által felkínált hely, a többiek pedig épp annyira nem figyeltek rám, mint eddig. A terem szinte üres volt még, aki ott volt, pedig mind a tányérjukba vagy épp könyveikbe merültek. A tanári asztal felől éreztem pár szigorú pillantást, ahogy magabiztosan, halkan, s észrevétlenül megérkeztem Annelise mellé. A negyedikes lány eleinte fáradtan pislogva követte utam, majd mikor tudatához elért, mennyire bátran közlekedem egyedül, meglepve pislogott rám, amikor leültem.

- Ezt meg hogy...?

- A többiek mondták, hogy itt ülsz – válaszoltam kissé hadarva, mielőtt befejezte volna kérdését.

- De...

- Pirítós szagát érzem? – szakítottam ismét félbe, mintha észre se vettem volna, hogy tiltakozni akar, hisz mindketten pontosan tudtuk, hogy amióta beléptem, egy szót sem váltottam osztálytársaimmal.

- Igen, tessék – tolta elém fáradtan, beletörődően.

Annelise, bár nem ismertem rég óta, furcsább volt a szokottnál. Felsőbbrendűségét valószínűleg az is észrevehette, akinek nincsenek olyan kifinomult érzékei, mint nekem. Így ez a megadó viselkedés nem fért össze a fejemben lévő képpel, melyet róla alkottam. Fáradtnak és levertnek tűnt, kifejezetten gondterheltnek. Nem, nem én idéztem elő, már ilyen volt, mikor beléptem. Valaminek történnie kellett, csak úgy, egy magabiztos ember nem zuhan így magába. Hacsak nem egy másik dementorral futott össze, valaki csúnyán megalázhatta. Anne olyan lánynak tűnt, aki mindenkit maga alá rendel, és senkitől nem fogad el vereséget.

- Olyan vagy, mint akit megátkoztak – jelentettem ki kissé túlvilági hangon, miközben rávettem magam egy falat égett kenyér elfogyasztására.

- Mi? Miket hordasz össze? Mégis ki átkozott volna meg? – hangja mintha egy oktávval magasabb lett volna, s hirtelen körbe pislogott a termen. Tekintete megakadt egy pillanatra, a griffendéles asztalnál pedig egy másik szempár ránk szegeződött. Nem tudtam ki lehet az, de egyben biztos voltam, Anne tart tőle.

Többet nem igazán beszélgettünk, én nem firtattam, hiába való is lett volna, hisz Annelise láthatóan tagadott. Ő még inkább magába roskadt, mintha egy falat próbálna felépíteni közénk. Titkolt valamit, valami mást, mint amit már eddig is sejtettem. Ez a lány, tele volt titkokkal, talán ez fogott meg benne. Nem volt olyan felszínes, mint az osztálytársaim, de hát én sem épp egy tizenegy évesekhez hasonlóan viselkedtem. Aggódtam Anne-ért, valami azt súgta, nagy bajba keveredett. Láttam már hasonlót, Azkaban foglyai sokszor kínozták egymást, fenyegették a másikat, s próbáltak uralkodni egymáson. A lány pontosan ilyen helyzetbe került, és ezt nem akartam.

Miután hosszú percekig ugyanazon a falaton rágódtam, Anne erőt vett magán, és evésre unszolt. Aggodalmat éreztem, irányomba. Engedtem neki, bár nem volt ínyemre, de ezzel akartam hálát kifejezni, amiért akkor is törődik velem, mikor ő maga sem lát kiutat a problémáira.

***

A nap hátralévő része nyugodtan telt, az órákon Sheila mellém ült, délután pedig segített megírni a házi feladatomat. Mikor kislány voltam, édesanyám tanítgatott írni, nem sok sikerrel, de mivel Harper okos lánynak tűnt, gondoltam megpróbálkozom vele ismét. Bár én magam nem láthatom, amit leírok, a tanároknak bőven megfelel majd. a lány elvállalta, hogy gyakorol majd velem, s mikor elsőre próbáltam, ámulatot éreztem rajta, majd megjegyezte, hogy ez jobban megy, mint gondolta volna. A technikán volt még mit simítani, de azt hiszem idővel az ő segítségére sem lesz szükségem. Ha volna olyan tinta, melyet vakon is látnék, olyan, ami szinte él... Lehetetlen. Vagy talán mégsem, de jelen helyzetemben kivitelezhetetlen lett volna. Mr. Coltrane, Azkaban felelős vezetője megbűvölte az utazóládámat, így meg tudtam különböztetni másokétól, talán tintát is tudna nekem készíteni. A tervet mindenesetre napoltam, ugyanis éjjel számomra jobb elfoglaltságot találtam.

A dementorok nem csak megölni képesek az embereket, de kínozni is. Ennek egyik módja, a rémálmok keltése volt. A nap folyamán Lorna Avery többször is próbálta inzultálni Sheilát, amiért folyton velem van. Sheila láthatólag nem vette magára, de én éreztem, hogy bántja a dolog. Azt hiszem, megkezdődött a hatalmi harc. Lorna régóta ismerte már Kaprishát és Gwent, s bár a kettejük barátságát szorosabbnak éreztem, Lorna maga köré gyűjtötte őket. Engem a kezdetektől fogva utált, gyanús voltam neki, de nem dörgöltem az orra alá, hogy lenne mitől félnie. Sheila magára vállalta a szerepet, miszerint támogat, Maisey pedig visszafogottsága révén inkább szimpatizált Sheilával, annak ellenére, hogy tartott tőlem. Így felmérve a kialakult helyzetet, Lorna megkezdte a harcot, s mint a csapatunk legerősebbjét kiszemelve, elsőként Sheilát akarta megtörni.

Számító egy nőszemély volt, de rajtam nem láthatott át. Sok ilyet tapasztaltam már, a foglyok Azkabanban megőrülnek, és olyan kicsinyessé válnak, mint ezek a lányok. Ezt a jelenséget, ha nem is ennyire tisztán és követhetően, de háztársaimon is észrevettem. A fiúk az osztályból hasonló harcot vívtak, bár ott eldöntött volt, kié a vezető szerep, mintha ez nem is lett volna kérdés. Lupus Malfoy, az én kedves barátom ifjabbik unokája azonnal otthonosan érezte magát, s nevének köszönhetően akadálytalan volt előtte az út, nem úgy, mint nálunk, lányoknál, ahol Lorna attól tartok vérre menő harcokba is bonyolódott volna. A fiúk piszkálódásai inkább azért történtek, mert valamelyikük húzott Malfoyhoz, valamelyikük pedig inkább kimaradt volna a dolgokból, vagy épp számára nem volt oly fenyegető a Malfoy név. A többiek ezeket akarták jobb belátásra bírni, most még csak szavakkal, de elnézve a felsőbb éveseket, azt hiszem később már tettekkel is.

Az idősebbek már kialakult hierarchiában éltek, s bár házunkat tekintve mind egyenrangúnak kellett volna lennünk, nem így volt. Voltak, akik nem értettek mindenben egyet a szószólókkal, s azok estefelé megbánták, hogy véleményt nyilvánítottak. A játékszabályok egész egyszerűnek tűntek, ha jól alakította a dolgát az ember, egész jót szórakozhatott. Persze ezt sokban befolyásolta a családi háttér, ami valljuk meg, nekem nem adatot meg. Olyan nem, amellyel büszkélkedhetnék. Büszke voltam rá, de titok volt.

De titkon kihasználhattam az előnyeit. Lorna aznap éjjel édesdeden aludt, álmai kiegyensúlyozottak voltak, mindaddig, míg elméjébe nem hatoltam, s szívtam el minden örömöt, mely álmaiban érték. Igazán jóllaktam, mire zihálva és sikítva fel nem ébredt. A többiek nem igazán törődtek vele, Gwen példának okáért fel sem ébredt, olyan mélyen aludt. Mire Lorna újra el tudott volna aludni, Kaprisha vekkerének zaja betöltötte az egész szobát, s én, mint aki jól kialudta magát, gyorsan felöltöztem, majd Sheilával az oldalamon a nagyterembe siettünk.

Ma már nem vártuk meg a többieket, Maisey bár utánunk szaladt, fáradt volt, így beszélgetésre alkalmatlan. Sheila csevegett, én pedig bólogattam, attól tartok az Alderton lány nyomott hangulata rám ragadt. A nagyteremben Annelise-nek nyoma sem volt, amit furcsálltam, de annyiban hagytam. Épphogy leültünk, az iskola visszhangzott, s ara utasítottak mindenkit, hogy haladéktalanul térjünk vissza a klubhelyiségeinkbe, az órák pedig elmaradnak. Maisey gyorsan elrejtett pár fánkot talárja zsebében, majd a prefektusok irányítani kezdték az elszabadult poklot.

Tetszett ez a felfordulás, leváltam a Sheila-Masey párostól, s egymagam haladtam a tömeggel. A diákok egymást szólongatták, s meghallottam Brian Wright hangját is, Anne öcséjét, aki egy Odette nevű lányt keresett. Mikor megtalálta, odarohant hozzá, s ekkor felismertem. A tömeg nem könnyítette meg a dolgom, rengeteg izgatottság és félelem vegyült a levegőbe, de sikerült észrevennem a hasonlóságot Odette-ben, és tegnap reggel engem és Anne-t mustráló griffendélesben. Mindkettejük furcsán szorongó volt, összetéveszthetetlen. Mindemellett Anne mellette állt, s ugyanolyan rémült volt, mint tegnap. Vajon Odette mit tehetett Anne-nel, hogy ennyire tart tőle? Vajon Anne mit tett, amivel így sakkban tudja tartani őt az a lány?

Ki fogom deríteni, elhatároztam. De most inkább a körülöttem lévő pánikra koncentráltam. Egyrészt Anne titka hosszadalmasabb, másrészt ilyesfajta élményben nem lesz részem még egyszer. Felemelő érzés volt, némelyik diák olyannyira közel állt a teljes letargiához, hogy szinte csábított, hogy vegyem el azt a kis örömét is, melybe kétségbeesetten kapaszkodott. Attól tartok érdekes kifejezés ülhetett arcomra, a pánikban én voltam az egyetlen, aki nyugodtsággal tudott létezni, s még talán élveztem is. De Anne kiszúrt, s határozottan felém igyekezett. A régi önmagához híven, akit megismertem, átverekedte magát a tömegen, s megszorította a vállamat.

- Willow, miért nem vagy egy osztálytársaddal? – kérdezte aggodalmasan, s belém karolt.

- Elszakadtam tőlük – válaszoltam, s hagytam, hogy vezessen. Szívesen élveztem volna még az irányíthatatlan káoszt, de nem volt ellenemre Anne társasága.

- Jobban kell ügyelned, főleg ha ekkora veszély van.

- Veszély? – kérdeztem vissza, hisz fogalmam sem volt, miért is tört ki ez a felfordulás.

- McGalagony professzort az éjjel megtámadták, a füleden ülsz? – dorgált, s ahogy rávilágított, valóban mindenki erről pletykált. – De ne félj, ha a tettes még itt van, én megvédelek.

Anne hangja remegett, mire az utolsó mondatát kimondta. Fel sem tudtam fogni, hogy az igazgatónő ellen merényletet követtek el. Bár első különóránkon némiképp haragudtam rá, nem akartam, hogy ilyesmi történjen vele. Furcsa érzés kerített hatalmába, egyszerre aggódtam két emberért is. Már maga a tény, hogy aggódtam különös volt, azt hiszem, kezdek közel engedni magamhoz embereket. Vajon jó ez? Eddig csak ugráló érzést keltett bennem, ha az igazgatónőre gondoltam, vagy rápillantottam Anne-re.

Kivezetett a tömegből, s egy üres folyosóra értünk, mindenkitől távol. Anne furcsa volt, mintha menekülni akarna valaki elől. És engem használt indokként. Remegett a keze, ahogy fogta az enyém, és ez engem is rossz érzéssel töltött el. Nem szólt hozzám, gondolataiba merült, sötét és ijesztő gondolatokba.

- Annelise! – már jóval előbb észrevettem, hogy három alak tart felénk. Sietős volt a dolguk, úgy ziháltak, mintha kergették volna őket, a hangos trappolásukról nem is beszélve. A szólított megállt, s szinte hallottam, ahogy szitkozódik magában. Mindent akart, csak társaságot nem. – Segítened kell, Annelise! – álltak meg mögöttünk, s a fiú, olyan harmadéves lehetett, az oldalához szorította kezét.

- Albus! – Anne vontatottan ejtette ki a nevet, felé fordulva. Szóval ő volna Albus Potter? Mögötte két ember állt, egy fiú és egy lány. A lány megszeppentnek tűnt, a fiú pedig mit egyáltalán nem zavartatva magát, hogy mardekáros folyosókra léptek, levegő után kapkodva próbálta szívverését csillapítani.

- Annelise, kérlek! – ismételte a Potter fiú.

- Albus, mit szeretnél? – Anne vállait leengedte, ahogy türelmetlenül állt a harmadéves csapat előtt.

- Segítened kell, el kell jutnunk a... – A fiú nem fejezte be a mondatot, csak rám nézett, s elnyelte hangját. Vak tekintetemmel a cipőiket mustráltam, ugyanakkor figyelmem nem kerülte el egy apró részlet sem. Anne követve Albus tekintetét, ő is rám nézett, majd hirtelen harag gyúlt fel benne, s fújtatott egyet.

- Fontos? – A fiú nem válaszolt, csak bólintott. Mintha nem tudtam volna. Anne egyre paprikásabb lett. – Visszakísérem a klubhelyiségbe Willowt, és...

- Ez nem várhat egy percet sem! – szakította félbe, s már kezdett engem is irritálni a Potter gyerek viselkedése. De mit is várok attól, akinek az apja a rettegett Harry Potter, ahogy nálunk emlegették.

Albus tátogott egy szót, melytől Anne megfeszült, s komollyá vált. A szó egy név volt: Almiro. Hallottam már róla, meséket és pletykákat, de sosem hittem volna, hogy Anne ilyen ügybe keveredett volna. És ha igen, hogy-hogy a Potter fiú kér tőle segítséget. Almiro a sötét oldal újjászervezésén dolgozott, Annelise, személyéből eredően csatlósaként tudtam volna elképzelni, bármennyire is nem akartam. Albus Potter viszont, mint Almiro szolgája? Hihetetlennek, mi több, lehetetlennek tűnt. Tán Annelise a jó oldalon állna? Mindenesetre furcsa helyzet volt ez, ami kialakult.

Anne ismét felém sandított, s miután meggyőződött róla, hogy nem vettem észre semmit, ismét engem felhasználva próbált kitérni a kérés alól.

- Mi legyen vele? Nem hagyhatom magára! – mutatott rám. Kezdtem kellemetlenül érezni magam.

- Majd... majd... – Albus hallhatóan nem készült fel efféle akadályokra.

- Majd én visszakísérem – szólalt meg a másik fiú, mire Albus kissé felháborodottan nézett rá. – Majd utánatok megyek – tette hozzá, s Potter hirtelen felélénkült.

- Majd Scorpius visszakíséri!

- Jó lesz, Willow? – fordult hozzám egy fintor után Anne. Albus szinte ragyogott a diadaltól, míg Anne kelletlenül vetett rá szemrehányó pillantásokat.

- Nem lesz semmi gond, ha nem mennél velük, még a végén engem is magukkal ráncigálnának – válaszoltam, s nem is hazudtam akkorát, Albus annyira izgatott volt, hogy már bármire képes lett volna.

Anne elengedte a karom, s ellépett tőlem, mire Scorpius átkarolta a vállam. Lassan indultunk meg a klubhelyiség felé, ellenben Anne-ék egyre gyorsabban távolodtak. Vajon hová mennek, ahová Anne nélkül nem juthatnak el? És mi köze ezeknek Almiróhoz? És vajon, megtudhatok ezekből bármit is az én kedves barátom unokájától, akit annyiszor szidott, mert a családi hagyománynak ellent mondva Hollóhátas lett?